Kezdőlap arrow Nyilatkozatok arrow Hánytatás, purgálás, avagy a betegség okának gyógyítása?
Hánytatás, purgálás, avagy a betegség okának gyógyítása? PDF Nyomtatás E-mail


Beteg gazdaságunk és a csodadoktorok


Ahogy az ember követni próbálja a liberális gyógyító labdacsokat ajánló kormány, valamint az SZDSZ és MDF változatos javaslatait, szinte kényszerűen tolul fel benne Churchill egyik meghatározása. Egy 1939. évi beszédében ugyanis ő azt mondta, hogy a gazdaság: rejtélybe csomagolt talány egy titok közepén.

Ezek a javaslatok mind megszorításra épülnek, s leggyakrabban ésszerűtlen, gépies módon: tartsunk vissza ennyi meg ennyi pénzt, faragjuk le a költségeket ilyen-olyan százalékkal.

Holott azt kellene nézni, hogy mi a feladata az adott költséghelynek és az fontos-e, s ha igen, akkor hogyan teljesíthető.

Az „adóátrendezések” gondolata is minden tagadás ellenére a terhek növelését látszik jelenteni. Ilyen pl. az ingatlan-adó bevezetésének terve. Ezt ha keresztülnyomják, akkor is vagy jelentős mértékben visszaigényelhetőnek kell lennie, vagy pedig a kisjövedelműek biztos eladósításának útja lesz. A visszaigénylés pedig lassú és költséges rendszert kíván meg, s amíg lezajlik – lásd az áfa-visszaigénylést halogató kormányzati döntés példáját – megint csak tönkremehetnek az érintett családok. De ilyen intézkedés az áfa-emelés is, amit a szegények adójának is neveznek, mert a legszegényebb sem vonhatja ki magát alóla – különesen, hogy a kormánytöbbség elvetettte a közszükségleti élelmiszerek csökkentett áfájának fideszes javaslatát.

A bérek befagyasztása látszólag költséget kímél meg, de nem növeli az ország tőkevonzó képességét, már csak azért sem, mert a tőkebeáramlás leállt külső okokból, mint pl. az általános monetáris válság, hitelhiány, piacszűkülés és az országok belső foglakoztatásának védelme.

A nagy fűnyíró beindításakor szokás úgy is érvelni, hogy az államháztartási egyensúly bizalmat ébreszt és ezzel az államadósság kamatainak leszállításához vezet. A jelen helyzetben: nem. Látjuk, hogy térségünk felé irányuló pénzügyi bizalom másik megnyilvánulása: a valutaárfolyam – országokra való tekintet nélkül - együtt mozog térségünkben, s ez azt jelenti, hogy a távoli spekulánsok nem veszik külön tekintetbe a magyar államháztartás mutatóit. Ha pedig ez így van, akkor a költségvetés egyensúly-javítása aligha hoz áttörést a kamatszintben, amit a forint leértékelődésének fékezése miatt tart magasan a jegybank. A költségvetési elvonás e tekintetben nem jár mérhető hatással.

A közfoglalkoztatásban élők bérkiáramlásának korlátozása ugyan megtakarítást jelent a költségvetésnek, de egyúttal adó- és járulékbevétel-csökkenést is eredményez. A megtakarított nettó bér kikerül a forgalomból, de ez csökkenti a vásárlást és az adót is és így mérsékli az államháztartás bevételét. A teljes hazai termékben (a GDP-ben) a közszféra bérköltségét kb. 80%-os arányban növeliheti vagy csökkentheti, így a fokozott GDP csökkenés sem növeli a befektetői bizalmat, hiszen a tőke oda megy – ha megy, de most még így sem – ahol jól működő gazdaságot lát. Így a bérbefagyasztás, létszámleépítés, az infláció mértékét meghaladó reálbércsökkenés nem hoz sem valós felemelő hatást, sem, de még a bizalmat növelő látszatot sem. A magánhitelek nagy száma mellett tömeges annak a veszélye, hogy az elbocsátottak törlesztőképessége lecsökken vagy megszűnik. Így további lakossági lakáshitelek is bedőlhetnek, tovább növelve az ingatlanok leértékelődését, a banki hitelek minőségének romlását, ezzel fokozott céltartalék-képzést, további forráskivonást eredményezve, stb. Az ország leépülésének pedig nyílegyenes útja a munkanélküliség növelése.

Újra és újra felbukkan a személyi jövedelemadó egykulcsossá alakításának terve. A tervezők nem veszik tekintetbe, hogy a kis és nagyjövedelem azonos sávba sorolása a fokozatosság kiiktatásával a nagyjövedelműeknek kedvez. Vagy éppen ez lenne a cél?

Az egészségügyi járulék csökkentésének terve ismét kétélű. A kifizetők szempontjából jól hangzik, de a már az ellehetetlenülés határán lévő társadalombiztosítás felszámolásához vezet. A kevés pénzből még kevesebb szolgáltatás következik, mintegy kikényszerítve a magánosítást. Ugyanis a következő követelés az lesz, hogy a költségvetés ne finanszírozza a beszedett díjak feletti hiányt. Így lehet megsemmisíteni a népszavazásban kifejeződött népakaratot.

A társasági nyereségadó-kedvezmények felszámolása ugyancsak jól hangzik, mintha verseny-egyenlőséget teremtene. Ámde tudnunk kell, hogy a betelepült nemzetközi tőke kedvezménye polgárjogi és egyedi szerződéseken nyugszik. Így nem érinti őket a kedvezmény megvonása. Annál inkább a belföldi társaságokat, és így a hazaiak versenyhátránya csak nőhet.

Ismételten előkerül a körbetartozások kínos gyakorlata. De a kis- és középvállalkozások fizetési forgalmát nem lehet pusztán kemény megtorlással kell kezelni, hanem megfelelő források biztosításával, a bankrendszer hitelezési hajlandósága hiányában új állami bankalapítással – mert ilyen közösségi tulajdonú bankok a fejlett országokban mindenhol megtalálhatók.

Intézkedések születnek a kereskedelmi bankok hitelezésének ösztönzése céljából. Azonban ezeknél a visszaélő magatartás kedvezményekkel történő tompítása, a kamattámogatás mind oda vezet, hogy a fiskális ágon megtakarított összegek a monetáris ágon a bankrendszerhez kerülnek átcsoportosításra. Ha a bankokat támogatjuk, akkor magasan tartják a kamat és jutalék kondícióikat, hiszen amire az ügyfél már képtelen, azt a többletigényüket a költségvetés kifizeti. Ezzel állami segédlettel garantálttá válik az extraprofit szerzése. Ez már csak azért is ésszerűtlen törekvés, mert a kereskedelmi bankokra az jellemző Magyarországon, hogy óriási a kamat- és jutalékbevételük, van biztos kamatmentes pénzük: a folyószámla-állományuk; csak szerény mértékben foglalkoznak itthoni vállalkozóink hitelezésével – a fogyasztáshoz könnyebb hitelhez jutni ! Ugyanakkor jelentős a spekulatív pénzkezelésük: mivel az MNB-nél nagy a reálkamat, ezért ott parkol a pénz.

A külföldről bevont forrás drága: a külföldi anyabankok haszna ez is.

Az euró bevezetésének a sürgetése is könnyen visszájára sülne el, ha véletlenül sikerülne: hiszen az egyre kedvezőtlenebb árfolyamon óriási vagyonvesztést okozna. (Ezt a bankárok úgy mondják, hogy realizálnánk a veszteségünket.)

A felsorolt válságkezelő, vagy - ne adj Isten! – reformnak átkeresztelt tervek nem veszik számításba az óriási haszon- és kamatösszegek kiszivattyúzását az országból. A külföldről bevont tőke pedig járadékkal megfejelve távozik. Mindnyájan emlékezhetünk a privatizációs szerződések egyik „gyöngyszemére”: amikor a villamosenergia iparágban a tulajdont szerzett külföldiek 8,5 %-os tőkearányos éves kamatot garantáltattak maguknak (otthon még a felét se érték volna el). S a vállalt fejlesztéseket nem teljesítették.

A magánosítás további erőltetése ma már vízközműveinket, termőföld-alapunkat, középületeinket fenyegeti egy olyan időszakban, amikor az általános hitelhiány és az értékpapírok leértékelődése folytán nincs elég likviditás a világgazdaságban sem, így csak nagyon alulértékelten lehetne mindezt eladni - ami az eddigiekben a válságtól függetlenül is gyakorta elkövetett bűn volt a nemzetgazdaság ellen. Ugyanakkor ne mondja senki, hogy a vagyoneladás csökkenti adósságunkat. Nem, mert tapasztalat szerint az új tulajdonosok kivonják jövedelmüket az országból; mert adósságunk kamatának növekedését nem mi határozzuk meg; mert a kifizetett ár értéke kamatszámlán keresztül távozik az országból; mert az eladott érték már nem termel bevételt nekünk; mert legnagyobb részt nem magyar kézbe kerül, hiszen polgárainknak nincs elegendő megtakarításuk ehhez. Ezen felül még meggyűlhet a bajunk az Unióval is, mert az onnan felvett 6,5 milliárd eurós hitelnek épp ez a fedezete – ahogy szörnyülködve nemrég megtudtuk.

Az eddig megismert pénzügyi válságkezelő terveknek van egy közös hiányosságuk. Nem veszik egyenlő módon tekintetbe, hogy a nemzetgazdaság tágabb fogalom az államháztartásnál. Nem veszik figyelembe, hogy 4-féle résztvevő, ha úgy tetszik: 4 számlatulajdonos van. Fontosak persze a pénzügyi közvetítők, és fontos a tágabb értelemben vett állam is, ideértve a nemcsak a kormányzatot, de az önkormányzatokat, a két társadalombiztosítást és a célalapokat is. Azután ilyen résztvevőnek tekinthetők a kettős könyvelésű vállalatok is. De legalább a negyediknek az emberek következnek. Az emberek családjaikkal, egyéni vállalkozásaikkal, civil szervezeteikkel, egyházaikkal.

És az kérdés az, hogy melyik résztvevő milyen eszközökkel rendelkezik életfeltételeinek megteremtésére, sőt esetleg gyarapodására.

Itt kell rendet tenni úgy, hogy helyreálljon az alapigazság: nem az ember van a gazdaságért, hanem a gazdaságnak kell működnie az emberért. Különben esetünkben is beigazolódik a két évszázaddal ezelőtt szárnyra bocsátott szállóige: „Add nekem egy ország pénzét, és engem tovább nem érdekel, hogy kik hozzák törvényeit.”

Talán mégsem kéne lemondanunk országunk pénzéről… Annál is inkább, mert egyre többen fogalmaznak meg a mostani válságba vezető neoliberális elvektől eltérő megoldásokat a nemzetgazdaságnak a köz érdekét követő átalakítása szellemében.

Kelemen András
 
< Előző   Következő >