Kezdőlap arrow Hírek arrow Naomi Klein: The Shock Doctrine
Naomi Klein: The Shock Doctrine PDF Nyomtatás E-mail

The Rise of Disaster Capitalism

Penguin, 2007


Blank is beautiful
Three decades of erasing and remaking the world

2005 szeptemberében Baton Rouge-ban (Louisiana) a New Orleans-i árvíz menekültjei hallgatják, hogy politikusok szerint a katasztrófa tiszta lapot teremt egy újrakezdéshez. Az égett gumi, a kiömlött vegyszerek és emberi maradványok között tiszta lapról beszélve, erről egy kétgyermekes anya azt mondja: „Ezek nem vakok, ezek gonoszok.” Milton Friedman, a korlátlan kapitalizmus nagy guruja, hívei Uncle Miltie-je a The Wall Street Journal-ban azt írta: „A legtöbb iskola New Orleans-ban romokban hever, éppúgy, mint azoknak a gyermekeknek az otthonai, akik oda jártak. A gyermekek szétszóródtak az országban. Ez tragédia. De ez ugyanakkor lehetőség is, hogy radikálisan megreformáljuk az oktatási rendszert.” A kormány ellátta voucher-el a családot, amivel privát intézménybe irathatták gyermeküket; ez nem átmeneti megoldás, hanem „permanent reform”.
Public schools (közpénzen fenntartott iskolák) helyett charter schools: publicly founded institutions run by private entitities according to their own rules (magán-irányítású iskolák).
Milton Friedman-nak az egész állami oktatás a szocializmustól bűzlik. Az állam egyedüli dolga, hogy védje külső ellenségtől és a saját állampolgáraitól a szabadságunkat: megőrizze a törvényt és rendet, kierőszakolja  a magánszerződéseket, elősegítse a versengő piacokat. Támogassa a rendőrséget és a katonaságot – minden egyéb, beleértve a szabad oktatás ellátását: ez unfair beavatkozás a piacba.

Így a Katrina hurrikán után nem épült vissza a 123 public schools a városban, csak 4 működött újra. A korábbi 7 charter schools helyett 31 lett.  4700 tanár pedig állás nélkül maradt.
American Enterprise Institute szerint a katasztrófa megteremtette a reform-iskolák lehetőségét: eltörölni a public system-et (közszolgáltatást) és helyettesíteni private-tal.

Friedman és hatalmas követői tökéletesítették a stratégiát. Megvárni egy nagy válságot, azután eladni az állam darabjait magán játékosoknak, míg a polgárok a sokk hatása alatt vannak, azután folyamatossá tenni a reformot.
Ezzel ami azelőtt lehetetlennek tűnt, az politikailag elkerülhetetlenné válik. Mert ha lesújt a válság, akkor alapvető feladat gyorsan cselekedni, bevezetni sebes és megfordíthatatlan változásokat mielőtt a krízis-sújtotta társadalom visszacsúszna a „status quo zsarnokságába”. Ha az új kormányzat nem ragadja meg 6-9 hónapon belül a lehetőséget, nem lesz másik lehetősége.

Chilei diktátor, Augusto Pinochet tábornok példája:
egyrészt a chileieket sokkolta a vad államcsíny, másrészt az államot sújtotta a hiperinfláció. Friedman azt tanácsolta, vezessen be villámgyors gazdasági átalakítást: adócsökkentés, szabadkereskedelem, privatizált szolgáltatások, közkiadások csökkentése és dereguláció. Az állami iskolákat magániskolákra váltották. Ez lett a csikágói közgazdasági iskola forradalma: ekkor alakult ki a kifejezés  „shock treatment, shock therapy”.  A bevezetés megkönnyítésére Pinochet saját sokk eszközei: kínzások azoknál, akik szemben állhattak a kapitalista átalakítással. Közvetlen a kapcsolat a gazdasági sokk és ezzel milliók elszegényedése, és a kínzás járványa között, mellyel százezreket büntettek, akik másféle társadalomban hittek. Az elektrosokk tartja fenn ezt az egyenlőtlenséget az uruguayi Eduardo Galeano szerint.

Irak.
Először a háború a Shock and Awe military doctrine jegyében, „to control the adversary will, perception and understanding and literally make an adversary impotent to act or react” (az ellenfél akaratának megtörése).
Azután a gyökeres gazdasági sokk kezelés, ráerőltetve a lángokban álló országra, tömeges privatizáció, teljes szabadkereskedelem, 15 %-os egykulcsos adó, drámaian leépített államszervezet. Ellenállás?  Felgöngyölés és börtön, fizikai kínzás.

Sri Lanka.
A 2004-es cunami után néhány hónappal: idegen befektetők kihasználva a pánikot, az egész gyönyörű partvidéket vállalkozóknak adták, akik gyorsan kiépítették, elütve százezernyi halászcsaládot attól, hogy újjáépítsék falvaikat a tengerparton. A kormány szerint így világklasszis turistaparadicsomot hoztak létre.
Mit jelent hagyományosan az újjáépítés? Egy pusztítás utáni újjáépítés a magunk újjáépítése. A szerencsétlenség vámszedői, nem azt akarják, ami volt. Hanem véglegessé teszik a katasztrófa munkáját és szétverik, ami maradt a helyi társadalomból.
Mike Battles: „For us, the fear and disorder offered real promise.”(Wall Street Journal). A káosz az elözönlés után Irakban lehetőséget adott ismeretlen és gyakorlatlan biztonsági cégének, hogy bekaszáljon durván 100 millió dollárt a szövetségi kormánytól szerződésben.
Kapcsolat a szuperprofit és a megadisasters (óriási katasztrófa) között: 1999-ben Seattle globális kezdeményezés.
A hármas követelés: privatizáció, kormányzati dereguláció, szociális költségek alapos csökkentése csak erővel vezethető be a polgárokkal szemben: pl. idegen katonai megszállás, egy természeti katasztrófa utáni azonnali intézkedések.

Szept. 11
Washingtonnak adott zöld jelzést, hogy ne kérdezze meg a népet, hogy mi a véleménye arról, hogy az USA a „szabad kereskedelem és demokrácia” elvét átváltsa a Shock and Awe military force-ra (sokk és riadt ön-alávetés).
Ha vizsgálom, hogyan söpört végig ez a piac-modell a glóbuszon, azt találom, hogy a krízis és katasztrófa kiaknázásának gondolata Milton Friedman modus operandi-ja kezdettől – ez a fundamentalista formája a kapitalizmusnak mindig szükségelte a szerencsétlenséget, mint indítékot.

Argentínában
 a hetvenes években  a junta eltüntetett 30.000 embert, főleg baloldali aktivistákat és így vezették be a Chicago Shool policies-t (a csikágói iskola szakpolitikáit).

Kínában
 a Tienanmen téri mészárlás és utána  tízezrek letartóztatása adott szabad kezet a Kommunista pártnak ahhoz, hogy átalakítsa az országot egy terjeszkedő export zónává, ellátva jogaikért való harctól rettegő munkásokkal.

Oroszországban
1993-ban Jelcin küldött tankokat a parlament ellen és csukatta le ellenzék vezéreit, hogy megtisztítsa a terepet a gyors privatizáció előtt a hírhedt oligarchák számára.

A Falkland háború
 1982-ben erőt adott Thachernek, hogy erővel letörje a sztrájkoló szénbányászokat és elindítsa az első privatizációs őrületet a nyugati világban.

Jugoszlávia
1999-ben a Belgrád elleni NATO-támadás megteremtette a rapid privatizáció feltételeit Jugoszláviában, bár nem ez volt az indító ok.

Nem mindig ilyen vad a helyzet. Latin-Amerika és Afrika a 80-as években az adósságválság révén került olyan kényszerbe, hogy „privatizáció vagy halál”, ahogy egy IMF-es hivatalnok mondta.

Ázsiában
a financiális válság 1997-8-ban összetörte a kistigrisek piacait, s a New York Times szerint a világ legnagyobb üzleti összeomlásból fakadó eladását eredményezte.

A szóbanforgó országok többsége demokrácia, de a radikális szabadpiaci átalakítás mégsem demokratikusan lett bevezetve. Friedman: a széleskörű válság atmoszférája megadja az ürügyet ahhoz, hogy túllépjünk a választók akaratán és az országot átadjuk gazdasági technokratáknak. Ahol mégis demokratikusan indult a szabadpiaci politika bevezetése (Ronald Reagan, Nicolas Sarkozy)., ott a szabadpiac keresztesei beleütköztek a közösség ellenállásába és enyhíteniük és változtatniuk kellett radikális terveiken, elfogadva apránkénti változásokat a teljes átállás helyett. A gazdasági sokkterápia járuléka a nagy kollektív trauma, mely lehetővé teszi a demokratikus eljárások időleges felfüggesztését vagy teljes blokkolását. Vasököllel mint Dél-Amerikában, Kínában, Oroszországban.

                            Shock therapy comes here

Reagan elindította, de fennmaradt a welfare system, social security és public schools (a jóléti rendszer, a szociális biztonság és a közoktatás), amelyhez ragaszkodókat jellemzi Friedman szerint „irrational attachment to a socialist system” (esztelen ragaszkodás egy szocialista rendszerhez).
1995: a republikánusok a kongresszusban többségbe kerülnek. David Frum indítványoz friedmani gazdasági forradalmat háromszáznyi programmal. De nem volt válság az országban. Szeptember 11 adta meg az alkalmat, Donald RUMSFELD, FRIEDMAN barátja segítségével.
A közös döbbenetet olyanok kezébe adta az intézkedést, akik úgy várták már a krízist, mint farmer az esőt. A Bush adminisztráció megragadta ezt a lehetőséget, meghirdette a War on Terror-t – for-profit alapon. A globális háború minden szinten magáncégeké lett, akik bevonását közpénzekkel fedezték, olyan véget nem érő megbízásokkal, hogy védjék meg az USA földjét és küszöböljék ki a „gonoszt” külföldön. A piac aztán kiterjedt a terror elleni háborútól a nemzetközi békefenntartásig, a helyi politikáig, a természeti katasztrófákig. A for-profit kormányzás modellje terjed a szükséghelyzetektől a mindennapos működésig: a kormány privatizálásáig. A Bush-kormányzat – nyilvános vita nélkül – kiszervezte a kormányzat legérzékenyebb és alapvető működéseit, az egészségügytől a katonákig, a fogvatartottak kihallgatásáig, a rólunk szóló adatbanki információk gyűjtéséig.
Érezhetően változik az állam szerepe, pl.
2003-ban az US kormány kiadott 3.512 szerződést biztonsági (magán-)cégeknek;
a 2006 augusztusáig tartó 22 havi időszakban több, mint 115.000 ilyen szerződés született a Department of Homeland Security révén. A teljes hazai biztonsági ipar, mely 2001 előtt jelentéktelen volt, most 200 milliárd dolláros szektor. 2006-ban az US kormánya hazai biztonságra átlag 545 dollárt költött, háztartásokra lebontva.
És ez csak az otthoni frontja a terror elleni háborúnak.
A nagy pénz külföldön van. Fenntartani az USA hadseregét Irakban, ez a leggyorsabban növekvő szolgáltatási ág a világon. A for-profit hadviselés révén a hadsereggel tart a háborúba a Burger King és a Pizza Hut, hogy franchise alapon ellássa a katonákat.
És ehhez jön a segélyszolgálat és az újjáépítés. Miért az UNICEF építse fel az elpusztult iskolákat, amikor ott a Bechtel, Amerika egyik legnagyobb műszaki cége? Miért kerüljenek az állam pénzén a Mississippi menekültjei üresen álló lakásokba, amikor ott állnak a Carnival céghajók a vizen? Miért küldjünk ENSZ békefenntartókat Darfurba, amikor biztonsági magáncégek, mint pl. a Blackwater ügyfeleket keres?

Szeptember 11 választóvíz:

Előtte a háborúk és katasztrófák csak a gazdaság kis szeletének adtak lehetőséget (pl. lebombázott hidak újjáépítése). A háborúk fő gazdasági szerepe: új piacok nyitása, amelyeket mások elől el is zárnak; és a háború utáni felvirágzást elősegíteni. Manapság a háborúk és katasztrófákra adott intézkedések teljesen privatizáltak, ezek maguk alkotják az új piacot, s nem kell megvárni a háború utáni békés fellendülést.
És a kudarc kizárva.
Halliburton energiaszolgáltató cég: Irak jobb volt, mint gondoltuk. Mondta 2006 októberében, amikor 3.709 iraki civil áldozatot követelt már a háború. De melyik részvényes mondana mást 20 billió USD vállalati jövedelem láttán?
A sokk-terápia egy teljesen artikulált új gazdaság. A Bush-időszakban épült fel, de ma már kormányzattól eltekintve létezik és marad beágyazva amíg csak a testületi (korporatív) fensőbbség ideológiája. A komplexumot USA-cégek dominálják, de globális: pl. Nagy-Britannia biztonsági kamerákkal, Izrael high-tech sövényekkel és falakkal, a kanadai faipar előregyártott házaival vesz részt benne emelt árakkal.
A katasztrófa-kapitalista komplexum ugyanolyan jelentőségű, mint a ”feltörekvő piacok” vagy az információs technológia felfutása a 90-es években. Egyedül a biztosítási ipar profitja 2006-ban 60 milliárd USD.
A háború és katasztrófa döntő magánosítása ideológiai váltásokat okozott. Friedman magát „liberálisnak” nevezte, amerikai követői – akik a liberalizmust a magas adókhoz és a hippikhez kötötték – inkább „konzervatívként” azonosultak vagy „klasszikus közgazdászokként”, „szabadpiac-hívekként”, később pedig a „Reaganomics” vagy a „laissez-faire” híveiként. Az ő ortodoxiájuk világszerte inkább  „neoliberalizmusként” ismert, s gyakran nevezték a lényegét „szabad kereskedelemnek” vagy éppen ”globalizmusnak”.
Csak a 90-es évek közepétől van az az intellektuális mozgalom,, amely Friedman-nal hosszú kapcsolatot ápoló jobboldali gondolkodókhoz köthető (Heritage Foundation, Cato Institute, American Enterprise Institute) mely magát „neokonzervatívnak” nevezte, s mely világnézet teljes erejével az USA katonai gépezetében mutatkozott meg.
 Mindezek vallották a politikai hármasságot: a közszféra eliminációját, a teljes liberalizációt a korporációk számára, és a csontvázra soványított szociális kiadásokat. Az elnevezések azonban nem jók erre az ideológiára. Friedman úgy vázolta, mint egy törekvést arra, hogy a piac megszabaduljon az államtól, - de ami valójában történt ebben a nyomvonalban a világon, amikor ezt a purista látomást megvalósították, az bizony eléggé különbözött tőle. Minden országban, ahol a csikágói iskola szakpolitikáját alkalmazták az utóbbi 3 évtizedben, ami kiemelkedett, az egy hatalomteljes uralmi szövetség egy igen kisszámú, de igen nagy korporáció és egy főleg gazdagpolitikusokból álló osztály között. Oroszországban a milliárdos magánjátékosokat oligarcháknak, Chilében piranának, az USÁban a Bush-Cheney campányban pioneer-oknak mondták. Ahelyett, hogy elszakították volna a piacot az államtól, ezek a politikai és testületi elitek egyszerűen összeolvadtak, a korábban a köz területén működő értékes források megkaparintására, mint amilyenek az orosz olajmezők, a kínai kolhozföldek, a pályáztatás nélküli újjáépítés Irakban.
Nem a liberális, nem a konzervatív és nem is a kapitalista a jó jelző erre a rendszerre. Sokkal megfelelőbb erre a rendszerre, amely elmossa a határt a kormányhatalom és a nagy üzletek között az, hogy korporatista. Fő jellemzője a közvagyon hatalmas transzfere a magánkezekbe, melyet gyakran az adósság-robbanás kísér, s az egyre szélesedő szakadék a túlgazdagok és a szegények között valamint agresszív nacionalizmus, mely igazolja a gáttalan biztonsági költekezést.
 A létrehozók számára már nem hasznos a társadalom megszervezése. De mivel a lakosság döntő többségének helyzete romlik, ezért a korporatista állam egyre agresszivebb felügyeletet valósít meg, tömeges bebörtönzés, polgári szabadságjogok szűkítése, és gyakran – bár nem mindig – kínzás.

Torture as Metaphor

Chilétől Kináig és Irakig a kínzás egy csöndes partnere a globális szabadpiaci keresztesháborúnak. Több, mint ráerőszakolása egy nem-kívánt politikának a lázadó népre; egyúttal a sokk-doktrinának alávetett logika metafórája.
A kínzás, vagy CIA nyelven „kényszer-kihallgatás” olyan eljárások összessége, amelyek célja a foglyot mély dezorientáció és sokk állapotába hajszolni, hogy ráerőltessenek olyan engedményeket, amelyeknek normálisan ellenszegülne. A vezető logika két CIA kézikönyvben van kidolgozva, melyek nyilvánosságra kerültek a 90-es évek végén. Az ellenállás megtörésére kegyetlen szakítást kell létrehozni a fogvatartottak és azon képességük között, hogy képesek értelmezni a körülöttük levő világot. Elsőként meg kell fosztani az ingerektől (csuklyával, füldugóval, bilinccsel, teljes elszigeteléssel), azután testüket bombázni túlerős ingerekkel (fény, zaj, ütleg, elektrosokk). A „fellazító” szakasz után ki kell váltani egy szellemi vihart: a bebörtönzöttek súlyosan regrediálnak és félnek attól, hogy többé nem képesek ésszerűen gondolkodni vagy megvédeni saját érdekeiket. A sokknak ebben az állapotában a foglyok megtesznek mindent, amit kihallgatóik akarnak – információt, vallomásokat, korábbi hitük elárulását. Ezt az intervallumot a CIA kézikönyv szerint a vallató fel kell ismerje, mint lelki sokkot vagy bénultságot: a traumatikus élmények felrobbantják az ismerős világot és az önképet a világunkon belül. Ez az a pillanat, amikor a kínzott fogékonnyá válik a szuggesztióra és engedelmeskedésre.
Ami kicsiben ez, az történt embermilliókkal szeptember 11 után. Felrobbant bennük az otthonos világ képe, mély tájékozatlanság és regresszió alakult ki, amelyet a Bush adminisztráció mesterien kihasznált. Egyszercsak egyfajta Nulla Évben érezték magukat az emberek, amelyben minden, amit tudtunk a világról, „szeptember 11-előttivé” vált. Kialakult az „letörölt tábla”, a tudat „üres lap” állapota az észak-amerikaiakban, amelyre - ahogy Mao mondta népének: -  „a legújabb és legszebb szavakat lehet írni”. Szakértők új hada azonnal hozzá is fogott új és szép kifejezések felírásához a post-traumás tudatsérülés vásznára, mint „a civilizációk összeütközése”, a Gonosz tengelye”, „iszlamo-fasizmus”, „a haza biztonsága”. Mindenkit lekötött a halálos új kultúrharc, s a Bush adminisztráció képes volt így keresztülvinni azt, amiről korábban csak álmodozhatott:
privatizált háborút indítani külföldön és felépíteni egy testületi-korporált biztonsági komplexumot otthon.
Hát így működik a sokk-doktrina: a kiváltó katasztrófa (legyen az: államcsíny, terrortámadás, piaci összeomlás, háború, cunami, orkán) az egész lakosságot kollektív sokk állapotába kergeti. Ugyanaz a fellazító hatás, mint a kínzókamrában. S akár a megfélemlített fogoly, aki végül feladja társai nevét, s megtagadja hitét, a sokkolt társadalom is felad olyan értékeket, amelyeket egyébként foggal-körömmel védene.
Ahogy a New-orleansi menekültek feladták lakóhelyüket és iskoláikat, a Sri lankaiak a megélhetésük alapjául szolgáló tengerpartjukat, az irakiak az olajuk feletti ellenőrzést az állami cégeik révén és a szuverenitásukat.

The Big Lie

Milton Friedman méltatásában alig kap említést a sokkok és válságok szerepe világképében. Ehelyett a hivatalos méltatás arról szól, hogy a radikális kapitalizmus friedmani fajtája kormányzati ortodoxiává vált a földgolyó majdnem minden zugában. Ez a tündérmesei változata a történetnek, tisztára súrolva minden erőszaktól és kényszertől, alapvetően kiforgatva valójából, s ezzel az utóbbi 3 évtized legsikeresebb propagandája tárul elénk. A konstruált történet valahogy így fest:
Friedman az életét egy békés küzdelemnek szentelte azok ellen, akik azt tartják, hogy a kormányok felelőssége beavatkozni a piacba avégett, hogy felpuhítsák annak kemény éleit. Élete rossz vágányra állt, amikor a politikusok hinni kezdtek John Maynard Keynes-nek, a New Deal és a modern jóléti állam szellemi építőmesterének. Az 1929. piac-összeomlás mindent elsöprő egyetértést szült arra vonatkozólag, hogy a laissez-faire megbukott és hogy a kormányoknak szükséges beavatkozniuk a gazdaságba a vagyon újraelosztása és a korporációk megszabályozása végett. A laissez-faire-re nézve ezen sötét időszakban, amikor a kommunisták meghódították Keletet, a Nyugat által felkarolt jóléti állam és a gazdasági nacionalizmus South, Friedman és annak mentora: Hayek postkolonialista felfogásában gyökerezett, mely türelmesen támogatta a kapitalizmus egy tiszta változatának lángját, melyet nem homályosított el az a keynesiánus törekvés, hogy fel kell halmozni közvagyont ahhoz, hogy egy igazságosabb társadalmat építsünk. „A fő hiba az volt a nézeteimben  - írta Friedman egy Pinochethez címzett levelében 1975-ben  - hogy azt hittem, lehetséges jót tenni mások pénzével.” Kevesen figyeltek fel; a legtöbb ember kitartott amellett, hogy a kormányok tudnak és akarnak jót tenni.
Azután jöttek a 80-as évek és Margaret Thatcher , az intellektuális szabadságharcos Friedman szerint és Ronald Reagan, aki kampányában magánál hordta Friedman manifesztumát, a Kapitalizmus és Szabadság-ot. Végre voltak politikai vezetők, akikben volt bátorság, hogy alkalmazzák a béklyók nélküli szabad piacokat a való világban.
Eme hivatalos történet szerint, miután Reagan és Thatcher békésen és demokratikusan felszabadította-liberalizálta a saját piacait, a szabadság és prosperitás, amely ezt követte, olyan nyilvánvalóan kívánatos volt, hogy amikor a diktatúrák elkezdtek összeomlani Manilától Berlinig, a tömegek követelték a Reaganomics-et az ő Big Mac-jukkal együtt.
  Amikor végül pedig a Szovjetunió összeomlott, a „gonosz birodalmának” népei szintén égtek a vágytól, hogy csatlakozzanak a friedmanita forradalomhoz, ahogy ez megtörtént a kommunistákból lett kapitalistákkal Kínában. Immár semmi akadálya sem lett egy globális szabadpiacnak, ahol a felszabadított korporációk nem csak saját országukban váltak szabaddá, de szabadon lépték át a határokat és terjesztették a felvirágzást az egész világon. Iker-egyetértés lett abban, hogyan kell a társadalmat működtetni: a politikai vezetőket választják, a gazdaság pedig a friedmani szabályok szerint működik. Ahogy Francis Fukuyama mondta, ez lenne „a történelem vége” – „az emberiség ideológiai evoluciójának végpontja”. Amikor Friedman meghalt, a Fortune magazin azt írta, hogy ő érezte meg a történelem sodrát. Az USA kongresszusa pedig határozatot hozott, magasztalva őt, mint „egyikét a világszabadság legnagyobb bajnokainak, nem csak a gazdaság területén, hanem minden vonatkozásban”; Arnold Schwartzenegger, Kalifornia kormányzója 2007. január 29-ét Milton Friedman- nappá nyilvánította, s több más város  hasonlóképpen tett. A Wall Street Journal „Szabadság-ember”-nek nevezte.
Könyvünk  kétségbevonja ezt a hivatalos történetet, vagyis hogy a deregulált kapitalizmus győzelme a szabadságból született, s hogy a béklyótlan szabadpiac kéz-a-kézben ballag a demokráciával. Ehelyett kimutatom, hogy a kapitalizmus e fundamentalista formájánál következetesen ott bábáskodnak a kényszerítés legbrutálisabb formái, melyet rámérnek a politikai közösségre éppúgy, mint számtalan egyénnek akár a testére is. Korunk szabadpiacának története – vagy hogy jobban értsük: a korporatizmus előretörése – csapások révén jön létre.
A kockázat nagy. A korporációs szövetség a végső határáig jutott a hódításban: az arab világ zárt olajgazdaságai, valamint a nyugati gazdaságok olyan szektorai, amelyeket hosszú ideig megóvtak a profitgyártástól, belekerültek a katasztrófára adott válaszba. Mióta a közmegegyezésre való törekvésnek még felszíni látszata sem maradt arról, hogy privatizáljanak olyan alapvető működéseket, akár otthon, akár külföldön, a kegyetlenkedés szintje megnőtt és akár nagyobb katasztrófákat is követel ahhoz, hogy célhoz érjen. Mivel a sokkoknak és válságoknak meghatározó szerepük van s ezek ennyire hatékonyan söpörték tisztára a terepet a szabadpiac felemelkedésének hivatalos menetrendje előtt, az extrém taktikák, amelyeket látunk Irakban és New Orleansban gyakran hibásan a Bush-féle Fehér Ház kivételes kormányzati alkalmatlanságának vagy érdek-összefonódásból született korrupciójának látszanak csupán. Valójában Bush csak teljesen kiaknázza egy, a teljes korporatikus liberalizáció 50 éves kampányának szörnyűségesen erőszakos és találékony tapasztalati anyagát.
Persze, ne mondjuk azt, hogy amivel nem értünk egyet, eleve zsarnoki, fasiszta, népirtó. De az is igaz, hogy egyes ideológiák veszélyt jelentenek a közre és ilyenekként kell meghatároznunk őket. Ezek azok a zárt, fundamentalista doktrinák, melyek nem képesek együttélni más meggyőződés-rendszerekkel; követőik helytelenítik a diverzitást és teljesen szabad kezet követelnek arra, hogy bevezessék az ő tökéletes rendszerüket.  A világot úgy, ahogy van le kell radírozni, hogy helyet teremtsenek az ő purista kitalálásaiknak.
A víz- és tűzözön bibliai fantáziájában gyökerezve logikus, hogy ez elkerülhetetlenül vezet az erőszakhoz. Az olyan ideológiák, amelyek egy lehetetlen, tisztára törölt tudatállapotra vágynak, amelyet elérni persze csak valamiféle kataklizmával lehet, nos, ezek a veszélyesek.
 Általában szélsőségesen vallásos és rasszistán alapozott nézetrendszerek követelik egész népek és kultúrák eltörlését annak érdekében, hogy beteljesedjék a purifikált világ látomása. De a Szovjetunió összeomlása óta erőteljes kollektív számvetés kezdődött a nagy bűnökkel, amelyeket a kommunizmus nevében követtek el. A szovjet tájékoztatás páncéltermei szétrepedve kinyíltak a kutatóknak, akik számlálják a halottakat – akik elpusztultak kierőszakolt éhinségben, munkatáborokban és gyilkosságok miatt. A folyamat elkeseredett vitát eredményezett szerte a világon arról, hogy mennyi ilyen atrocitás származott a hivatkozott ideológiából, és mennyire annak hívei általi eltorzításából – lásd: Sztalin, Ceausescu, Mao, PolPot.
Stéphane Courtois arról ír, hogy a hús-vér kommunizmus erőltette ki a teljes megtorlást, ami az állam-támogatta terror uralmában csúcsosodott ki (lásd: A kommunizmus fekete könyve). Maga az ideológia talán bűntelen? Nem. Azt ugyan nem lehet állítani, hogy a kommunizmus minden formája belső természeténél fogva népirtó (bár vannak, akik így gondolják), de egészen bizonyos, hogy a kommunizmus doktrinér, autoriter és pluralizmust megvető elmélete vezetett a sztalini tisztogatásokhoz és Mao átnevelő táboraihoz. Az autoriter kommunizmus rányomta bélyegét ezekre a való-világra-erőszakolt-laboratóriumokra.
 De mit mondjunk a világgazdaság felszabadításáért folyó mai hadviselésről? Az államcsínyek, háborúk és mészárlások avégett, hogy bevezessék és fenntartsák a korporációkért működő rendszereket: figyeljük meg, ezeket sosem kezelik kapitalista bűntényekként, hanem olyan jelzőket kapnak, mint túlbuzgó diktátorok túlzásai - korábban a hidegháború frontjain, manapság a terror elleni háborúban. Ha a korporatista gazdasági modell legelkötelezettebb ellenzőit szisztematikusan eliminálják, mint Argentinában a 70-es években vagy manapság Irakban, erre az elnyomásra azt a magyarázatot adják, hogy része a kommunizmus, majd a terrorizmus elleni piszkos harcnak – és sohase azt, hogy ez a harc a tiszta kaptalizmusÉRT folyik
 Nem állítom, hogy a piacrendszer minden formája magábanvalóan erőszakos.

Hangsúlyozom, hogy lehetséges olyan piacra alapozott gazdaság, amely nem igényel ilyen brutalitást és nem követeel meg ilyen ideológiai purizmust. A fogyasztási  termékek szabad piaca együtt létezhet szabad közegészségüggyel, közfentartott iskolákkal, s azzal, hogy a gazdaság nagy szegmense – pl. a nemzeti olajtársaság – állami kezekben marad. Ugyancsak meg lehet követelni a korporációktól, hogy tisztességes béreket fizessenek, hogy tiszteletben tartsák a munkások jogait szakszervezetekre; a kormányoktól pedig, hogy úgy adóztassanak és olyan módon újraelosszák a vagyont, hogy az élet-egyenlőtlenségek, amelyek jellemzik a korporatista államot, csökkenjenek. A piacnak nem kell (eleve) fundamentalistának lennie.
    Keynes pontosan ilyen kevert jellegű, szabályozott gazdaságot ajánlott a Nagy Depresszió után, forradalmat a közpolitikában, s ez vezetett el a Great Deal-hez és hasonló átalakításokhoz szerte a világon. Épp ez az ellenőrzés és az egyensúlyokkal működő kiegyezéses rendszer az, amelyet Friedman ellenforradalma országról országra módszeresen lerombolt. Ennek fényében a csikágói iskolának tényleg van közössége más veszélyes ideológiákkal: a törekvés az elérhetetlen tisztaságra, az üres lap teremtésére, amelyre ráépülhet az újraszerkesztett társadalom új modellje.
 Ez a vágy a teljes teremtés isteni hatalmára pontosan az, ami a szabadpiaci ideológusokat belerántja a válságokba és katasztrófákba. A nem-apokaliptikus valóság egyszerűen nem elfogadható az ő ambicióiknak. 35 éve Friedman ellenforradalma csakis kataklizmák időszakában tudott megvalósulni, amikor a népet - annak makacs szokásaival és rendíthetetlen vágyaival - az útból félrerobbantották; vagyis azokban a pillanatokban, amikor a demokrácia gyakorlatilag lehetetlennek látszott.
 A sokk-doktrina hívei meg vannak győződve arról, hogy csakis egy nagy szakadás – egy árvíz, egy háború, egy terrortámadás – hozhat létre olyan széles, tiszta lapot, amilyenre vágyakoznak. Csak amikor mindannyiunk lelki horgonyai elszakadnak és testileg is kiszakadunk a megszokottból, csak ezekben az alakíthatóvá vált helyzetekben tudnak ezek belefogni világ-átalakító munkájukba.


(Ez a könyv témafelvezetésének erősen rövidített összefoglalása.)
 
< Előző   Következő >