Kezdőlap arrow Beszédek arrow Beszédek arrow Évkezdés
Évkezdés PDF Nyomtatás E-mail
„Mi tart vissza egy embert attól, hogy alkalmazkodjon egy olyan világhoz, amely az aljasságot nemcsak jutalmazza, de gyakran még mint erényt is tűnteti fel?”
Kedves Választópolgár!
Évet kezdvén én is számot vetettem az ország helyzetével. Erről szóló gondolataimat szeretném megosztani Önnel. Segíteni szeretnék a tájékozódásban és abban, hogy együtt keressünk kiutat. El kell döntenünk, hogy milyen legyen a mi országunk. És gyermekeink országa…
Ebben kérem segítségét.
Dr. Kelemen András
aki Önt is képviseli az Ország Házában
Müller Péter, az ismert - s a jobboldalhoz nem sorolható - író felveti a kérdést:
„Mi tart vissza egy embert attól, hogy alkalmazkodjon egy olyan világhoz, amely az aljasságot nemcsak jutalmazza, de gyakran még mint erényt is tűnteti fel?”
Ezt a kérdést tegyük fel előbb, s csak azután vizsgáljuk meg a magyarországi politika világát.
A hivatalos álláspont szerint a miniszterelnök hazugságbeszéde éppen azért jelentős politikai tett, mert annak bevallásával, hogy hazudott, megnyitotta az utat a hazugságmentes országvezetés felé.
De szép lenne, ha így volna!
Minden magyar saját bőrén érzi már, hogy országunk helyzete súlyosan romlik, s hogy romló helyzetünk oka a meghasonlottság. A hatalomban és a hatalomért politizálók szeretik ezt úgy beállítani, hogy a politikai bal és jobboldal között mélyült el az árok. A felszínen talán ez így is látszik. Sőt, a miniszterelnök szerint egy korszerű, modernizáló bal- és egy múltba ragadt jobboldal között. Ezzel tehát meg lehet zavarni a fejeket. A szembefeszülő érdekek igazi forrása azonban nem a mára értelmezhetetlenné vált jobb- vagy baloldaliság. A magyarországi politikai árok azok között húzódik, akik ennek a magyar közösségnek az érdekeit képviselik – és akik nem. És akik nem, azok a világözönként megjelenő globalizmusra hivatkoznak. A világhatalom hazánkban az emberek Kádár-korban elsajátított magatartásmintájára támaszkodik : kaparj kurta és ne törődj azzal, mi marad a közösben!
Tövig nyírt birkaként vacogó népünk ezt hosszú évekig tűrte. Azután egyszercsak az őszödi beszéd tükrében meglátta nemcsak saját meztelenségét, hanem uraiét is.
Mert az őszödi beszéd leleplezte, hogy a hatalmon levők
- csak saját érdekeikkel törődnek (nekik a pénzt és hatalmat tejelő haza csak „k…. ország”);
- - lenézik a népet (amely nép a miniszterelnök szerint legfeljebb tüntet, majd úgyis hazamegy);
- nem tudnak kormányozni, de nem is érdekli őket, mert nem céljuk a köz javát szolgálni.
Amikor most egyesek a jogba kapaszkodnak, elfeledik, hogy a jogrendszer csak akkor működik tartósan, ha a társadalom igazságérzetén alapul. Elfeledik, hogy a törvények nem öncélúak, hanem az embereket kell szolgálják.
Elfeledik, hogy valamikor épp a jelenleg hatalmon levők istenítették a polgári engedetlenséget és épp az első független magyar kormánnyal szemben.
S mindennek az elfedésére szolgál a hazugság-politika.
Mert dehogy szűnt meg a hazugság Őszöd után. Azóta szökkent szárba.
Hiszen miközben a jog fontosságát, a jogbiztonságot halljuk emlegetni, a hatalom söpri félre a jogot.
Mert mi más a közérdekű adatok eltitkolása, s az így felépített hazug választási propaganda, mely után, s különösen ezek beismerése után legitimnek akarja magát feltűntetni a hatalom…
Közben az intézkedések és mulasztások hosszú sorával maga cáfolja saját törvényes voltát, saját elfogadottságát. Már az is megdöbbentő, ahogy az igazságügyi és rendészeti feladatok összevonásával és miniszterének az Országos Igazságszolgáltatási Tanács tagjává tételével a hatalmi ágak demokratikus szétválasztását megszűntette.
És valóban megszűnt-e a hazudozás, amikor a miniszterelnök egyeztetésnek állítja be azt, hogy a költségvetési javaslat benyújtása után 4 nappal kezd erről tárgyalni az önkormányzatokkal?
Mindenki látja azt is, hogy súlyos politikai döntéseinél a rendőrségre hárítja a felelősséget (pl. okt.23, Országház előtti kordon). Eszébe sem jut, hogy a rendőrfőkapitány látványos kitüntetésével mégiscsak elismeri a hatalom felelősségét. Annak a rendőrfőkapitánynak, akit az elfogulatlannak aligha nevezhető Gönczöl-bizottság is elmarasztal. Annak a rendőrfőkapitánynak, aki a tételes jog semmibevételével „műveleti területté” nyilvánítja a Kossuth teret, de a körülzárt területen kívülről a környező utcákból is elűzi a tiltakozókat. Akit a Legfelsőbb Bíróság már elmarasztalt a 2003. dec.1.-i tüntetés feloszlatásáért.
A kordonbontáskor törvénysértést kiált. De mitől törvényes a Kossuth-tér lezárása a tüntetők és ünneplők elől, ha egyszer az ombudsman szerint ez „a jogbiztonság alkotmányos elvébe ütközik”?
A kormány még akkor sem vállalja a felelősséget amikor az emberhalálhoz vezet, gondoljunk az augusztus 20-i 4 halálos áldozatra, melynek az ombudsmani vizsgálat szerint is a Miniszterelnöki Hivatal mulasztása volt az oka.
Annak a mélyen antidemokratikus elvnek a jegyében, amelyet egyik vezető személyisége úgy fogalmazott meg, hogy „ha a mocsarat akarjuk lecsapolni, nem a békáknak írunk ki népszavazást”: semmibe veszi a közakaratot, amikor bevezeti pl. a vizitdíjat, amit a Medián tavaly novemberi felmérése szerint a közvélemény elutasít. A társadalmi ellenállást politikai indítékú jogalkotással igyekszik széttördelni: ilyen a MOK (Magyar Orvosi Kamara), GYOK (a gyógyszerészkamara), s az EDDSZ(Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete) helyzetének súlyos meggyengítése (feladatmegvonással, feloszlatással és csupán önkéntes alapon való újraszerveződéssel), miközben a ügyvédi kamara vagy a mérnöki kamara természetesen folytathatja kötelező tagságra épülő köztestületi tevékenységét – gondolom, hogy addig, amíg nem kerül szembe a hatalommal. Közben az ÁNTSZ-t (a tisztiorvosi szolgálatot) és az adóhivatalt a bírságolás révén a megfélemlítés eszközeiként forgatja a kisegzisztenciák feje fölött.
Ehhez képest olyan „apróság” már alig tűnik fel, hogy a gázár-támogatás csökkentéséről szóló jogszabály törvényileg előírt előzetes egyeztetése elmaradt.
De tényleg, mi ingatja meg bizalmunkat, hitünket, biztonságunkat?
A létbizonytalanság, amit a kormány alkalmatlansága okoz.
Az egymásnak ellentmondó intézkedések: 5 éves adócsökkentési program a választások előtt és az adóemelések közvetlenül utána. A váratlan szociálpolitikai, nyugdíj- és egészségbiztosítási intézkedések. Ugyan hol a jogbiztonság, amikor egy nagyvállalat érdekében (legutóbb a győri Audi) adótörvényt módosítanak, miközben a kicsiket megnyúzzák?
Hát nem fenyegeti a jogbiztonságot, hogy idén a diákok megszűntetés előtt álló szakközépiskolákba felvételizhetnek?
Mert mi dolog az, hogy öngondoskodásra akkor buzdítja polgárait, miután adóemeléssel elvette erre fordítható pénzüket;
hogy „Gyógyuljon olcsóbban” kampányt hirdet, miközben támogatás csökkentése miatt megugranak a gyógyszerárak;
hogy miután a miniszterelnök meghirdeti, hogy az itthoni fejlesztéseket túlnyomó részben európai forrásból lehet majd finanszírozni, a II. NFT (Nemzeti Fejlesztési Terv) első pályázatainál mindjárt kiderül, hogy a beharangozott 85 százalék helyett az csupán 25 % lesz;
hogy az egészségügyi miniszter azzal indokolja a vizitdíj bevezetését, hogy a lakosság tanulja meg, hogy mindennek ára van, ahogy mondja: ”a számlát ki kell fizetni” S mondja ezt, miután megemelte az egészségügyi ellátásra fordítandó járulékokat. Hazugság nélkül ez a felszólítás így hangzik tehát: a számlát többszörösen ki kell fizetni!
Most pedig mit hallunk?
Az előző állítások utólagos kivizsgálása nélkül ismételten meglebegteti a fegyverkező ellenség legendáját, hogy ne kelljen szembesülnie a közakarattal. Azután kiderül, hogy a tüntetők előre beszerzett támadó fegyvere olyan, mint a ballisztikus kokszos zokni – amit egyébként senki sem használt, csak a félelemtől őrjöngő hatalom látott benne fegyvert. Ami sérülést a tüntetők agresszív csoportja okozott, azt az utcán felkapott alkalmi eszközzel tette. S miközben a tüntetőket fegyverkezéssel gyanúsítják, képtelek észrevenni a rendőrök viperáját: azt az ólmos botot, amit jogellenesen használt a rendőrség. És képtelenek azonnal (!) visszacsapni, amikor a rendőrségi csúcspalotát (az országos, megyei és fővárosi központot) fegyveres provokáció éri.
Az ország és a nép helyzete mind anyagilag, mind lelkileg félelmetesen rossz. Az adósságcsapda további elszabadult működése minden értékünket megsemmisíti. Kőkemény tény, hogy magában, vagy akár családjával aligha képes az állampolgár mások segítsége nélkül eredményesen többre jutni.
Ezt előbb-utóbb megtapasztalja mindenki. Ezért ösztönösen is felmerül az igény, hogy összefogás, nemzeti egység kell. (Ezért utálja még a parlamenti vitát is a mindennapok embere, pedig ott az természetes volna – ha tényleg érdemi vita lehetne.)
Mi hiányzik hát?
Az egymásra utaltság felismerése.
Pedig ez majdnem megtörtént Őszöd kapcsán. Ám azóta újra beindult a hazugsággépezet. De mivel ez immár nem elég hatékony, megérkezett a megfélemlítés is. A hatalom eldobta mosolygós álarcát és a forradalom 50. évfordulóján bemutatta az igazi ellenforradalmat. Ezután pedig megkísérli kiaknázni az emberek természetes békevágyát: ha úgysem lehet megszabadulni a rajtunk terpeszkedő kolonctól, akkor törődjenek bele a helyzetbe.
A fő baj az, hogy a magyar nép átéli, hogy nincs becsülete. Nemcsak nincs, aki szeresse, de emberszámba sem veszik. Ennek jó példája a szembehazudozás.
Számomra az október 23-i, de már a szeptemberi rendőrmagatartás is képileg azt üzeni, hogy mi, magyarok nem szeretjük egymást – egyébként talán magunkat sem… 56-ban a Rákosi-rendszer magyar rendőrei nem kerültek szembe a néppel. (Persze, tudom, hogy alapvetően az irányítás a felelős; de a nekivadultan rajzó egyenruhás névtelenek látványa azt fejezi ki, hogy a hatalom szembekerült a néppel. S ettől kezdve a „demokrácia” szó éppoly hamis, mint amilyen a „népi demokrácia” volt.)
Ha nincs helyem a világban, ha nem becsülnek, nem szeretnek, akkor egy idő után én sem leszek képes alkotó emberi életre. Márpedig legalább Trianon óta – előbb a határon túl, majd a maradék országban is – bomlasztó erejű csapások sorát éltük át. A magyar ember tele van fájdalommal, lehangoltsággal, vereségtudattal (leginkább temetőben ünnepelünk). Lépésről-lépésre kiszorítanak saját földünkről. Mások fogalmazzák meg, mit kéne gondolnunk, szeretnünk, milyen értékeket követnünk. Ám mindenek előtt el kívánják felejtetni közösségi értékeinket, összetartozásunk élményét. Ehhez jó a túlméretezett bűntudat, értékeink elfelejtetése, parlagiságunk hangsúlyozása. Meg kell tehát teremteni a mi valódi nyilvánosságunkat, erős érdekképviseleteinket, életre kelteni hagyományainkat, megülni ünnepeinket, betölteni közösségi tereinket, lakóhelyeinket.
Ez nem a politika feladata; ez a hit újjáteremtése. Ehhez kellenek közösségeink, s a reménytelenséggel szembenézni tudó egyéniségek.
Ezt fejezik ki országszerte a tiltakozások.
 
< Előző   Következő >