Kezdőlap arrow Nyilatkozatok arrow Év végi összegzés
Év végi összegzés PDF Nyomtatás E-mail
A 2006. évre visszagondolva, az emberben felmerül a kérdés: vajon nem megy-e rossz irányban a világ, s vajon van-e jövője országunknak?
Bogár László legújabb könyvében („Bokros újratöltve”) abból indul ki, hogy a világfolyamatok rántanak minket magukkal, mivel Magyarország egy különösen kiszolgáltatott helyzetben került bele a Föld felélésének gyorsuló folyamatába. Sok közgazdász félretolja ezt a kérdést és azt tanácsolja, hogy éppen nem baj, ha felismerjük a tőke világmozgását, de a nagy folyamatokon belül helyezkedni kell, mégpedig úgy, hogy viszonylag jobban járjunk. Egy kis országtól ennyi telhet.
Antall József, amikor elfoglalta az MDF elnök székét, egy népi-nemzeti felfogású, a társadalmi összetartozást átérző csoportosulásnak adott nemzeti- szabadelvű irányítást. Megindult az ország betagozódása a világözön (globalizmus) rendszerébe, mert pontosan érzékelte az ország kiszolgáltatottságát, eszköztelenségét, s a társadalom gyengeségét. Mégis hitt a rendszerváltoztatásban, mert nem látta a társadalom önmaga ellen fordításának veszélyét. Ezért vélte úgy, hogy helyreállóban van a történelmi folyamatosság Magyarországon. A megszállók ekkor kivonulásra készen, a gyarmati múlt kiszolgálói pedig visszavonulóban voltak. A rendszerváltó politikai erők választási fölénye miatt leküzdhetőnek látszott a múlt rendszer utódainak hatalmi törekvése. Úgy láthatta, hogy ha ilyenek az erőviszonyok, akkor az önkényuralomtól átvett közszolgák megnyerhetők (ennek látványos jele a közigazgatási államtitkárok helyzetbe hozása – kiugró példa erre Szilvásy György államigazgatási pályafutása); a magángazdaságba merülő korábbi vezető osztály pedig részben súlytalanná tehető, részben irányítható a politikai hatalom törvényes eszközeivel.
Mindenek felett hitt a politikai eszközök fölényében, ezek mesteri használatával kezelte a bel- és külpolitikai kérdéseket és erősítette meg Magyarország nemzetközi súlyát. (Különösen jellemző a jugoszláv felbomlással kapcsolatos diplomáciája, amelynek révén eszköztelenül is tényezők tudtunk maradni és elkerültük a Magyarországot is fenyegető veszélyt.)
Idegen volt viszont számára a világözön korának gazdaságpolitikája; a súlyos gazdasági és pénzügyi kérdésekben egymásnak ellentmondó gazdaságpolitikusai révén csupán arra lett lehetőség, hogy a világhatalmak sodorvonalába kerüljön be Magyarország. Annyi lehetőség volt ebben a helyzetben, hogy ha jól irányítjuk az ország hajóját, akkor jobb anyagi eredményeket ér el közösségünk, mint amit végül elértünk. A világtőke kiszolgálásában lehetett volna a maradék-országnak térségi vezető szerepe – és ez társadalmunkat megerősítette volna a szomszéd országok magyarjainak teljesítményével.
Az Antall és az Orbán kormány öröksége a nemzeti-szabadelvű politika: a társadalom összetartó erejének feltámasztására tett kísérlet; a megtermelt javak Magyarországon maradt részének lehető fokozása, egyenletesebb terítése; az ország teherbírásának fokozása a középosztály lecsúszásának fékezésével.
 
Ez a kísérlet nem sikerült.
Az ország feletti uralmat átvette az idegenszívű (komprádor) tőkésréteg, a nép által megtermelt közös vagyont széthordták – a maradékát most tépik ki az ország testéből. Ezzel együtt jár, hogy az állam biztosította közszolgáltatások leépülőben vannak (egészségügy, oktatás, közlekedés, lakosságközeli ügyintézés); az önkormányzatiság helyébe fokozódó központi nyomásgyakorlás lépett. Ám a közvagyon elrablásával nemcsak elszegényítik a magyar államot, hanem egyúttal megfosztják azoktól az eszközöktől, amelyekkel az ország érdekében önálló gazdasági és pénzügyi politikára volna képes.
A kormány tehát központosít, amikor utasítani és elvenni akar, amikor rendelkezik az alávetett nép sorsáról; de leépít mindenütt, ahol a köz érdekében szolgáltatásokat kéne működtetnie beszedett adóinkból.
Az adósarc fokozása az ország versenyképességét csökkenti, a fizetőképes keresletet szűkíti; a munkanélküliséget növeli. Az állami szolgáltatások leépítése, fizetőssé tétele meggyorsítja a társadalom kettészakadását: a középosztály szemünk előtt süllyed le a roncstársadalomba. S mivel ez nagy elégedetlenséget vált ki – s leginkább azokban, akik érzik a lecsúszás veszélyét – a liberálisok által leépítendőnek tartott állam megintcsak kíméletlenül erős lesz: fütyülve a jogállamról szóló szép mesékre az erő jogát alkalmazza és a törvényességet áthágó karhatalommal lép fel a kétségbeesett emberek ellen. Mintha a most elhunyt chilei diktátor, Augusto Pinochet támadt volna fel a magyar miniszterelnökben, aki cselekedetein keresztül azt üzeni az ország népének, hogy gazdasági sokk-kezelést legegyszerűbb parancsuralmi eszközökkel végrehajtani.
 
És hogy mindez ne legyen ilyen nyilvánvaló, nos hát, erre való a hazugság politikája. Mert a hazugságból fakad az a bizonyos gyűlölködés, amit most karácsonykor néhány vezető politikusunk olyan álszenten utasított el. Ám amikor megbékélésről szól a fuvolahang, akkor csupán az a kérdés, hogy mivel béküljünk meg? Az országot szakadékba döntő, a társadalmunkat, népünket rohamosan elpusztító hatalommal?
Az igazi politika, a közügyek vállalása azzal jár, hogy erre válaszolunk nyíltan. Nem az a kérdés, hogy az utcán vagy az országházban politizálunk-e, hanem az, hogy mit választunk: a mindent elsöprő önző haszonszerzést vagy annak áldozatát: népünket?
                                                                                    
Azt sem bánom, ha ezért marxistának bélyegeznek azok, akik nem hallották vagy nem értették meg azt a szót, hogy „felebarát”.
                                                                                     Dr. Kelemen András
 
< Előző   Következő >