Kezdőlap arrow Nyilatkozatok arrow A jogfolytonosság helyreállításának időszerűsége
A jogfolytonosság helyreállításának időszerűsége PDF Nyomtatás E-mail
Kocsis István tanulmánya
 1. A jogfolytonosság helyreállítása a magyar társadalmi élet legidőszerűbb kérdésévé vált, mert Magyarországon politikai, gazdasági és alkotmányjogi válság van. De a politikai és a gazdasági válság az alkotmányjogi válság következménye. Bebizonyosodott, hogy a magyar nemzet képtelen élni saját alkotmánya, a szerves fejlődéssel kialakult magyar történelmi alkot­mánynélkül: az idegenből kölcsönzött jog kiszolgáltatottá teszi. Bebizonyosodott az is, hogy az idegenből kölcsönzött kancellári rendszer (miniszterelnöki rendszer) nem felel meg a demokratikus közélet követelményeinek: az országgyűlési többséggel rendelkező miniszterelnök felelőtlenül visszaélhet a helyzetével.
 
2. Miből is áll ez az idegenből kölcsönzött jog?
 
    Amit ma a Magyar Köz­társaság Alkotmányának nevezünk, az egy különös ötvözet. Áll ez öt­vözet a Szovjetunió nevű egykori megszálló hatalom által a magyar nemzetre kényszerített 1949. évi alkotmányszövegből (tulajdonképpen ez a kerete) és ennek a né­met minta alapján végzett módosításaiból (tulajdonképpen ez a tartalma)… Másképpen fogalmaz­va: emlékeztet ez alkotmánynak nevezett szöveg Sztálin parancsára (aki már ak­kor bevallotta Milovan Gyilasznak, hogy a magyar nemzet gerin­cének a megtörése céljából óhajt beleszólni a magyar közjog kérdé­seibe, amikor még csak az 1946. évi 1. törvénycikk megalkotását „vár­ta el” a magyar országgyűléstől), és áll azon ún. weimari alkotmány rész­le­tek­ben való, de szolgai átvételéből, amelyet – kevés módosí­tással – előbb az első, majd a második világháború után „kínáltak fel” a legyő­zött németségnek a győztes hatalmak, mégpedig büntetésből.
   
     3. Ön­szán­tukból miért is választották volna a németek azt az „alkotmányt”, melyet mintául választottak a magyar jogalkotók a rendszerváltoztatás idején, hisz vállalása egyet je­len­­tett a hagyományokkal való szembefordulással, valamint a liberális eszmé­nyek feltétlen szolgálatával. Lényege: a közjog céljai nem a nem­zeti sorskérdésekre, hanem a társadalmi helyzetre irányul­nak. Leg­fonto­sabb célja: az egyéni szabadságjogok korlátlanná válásának biztosí­tása. A nemzet elsorvadhat, az egyéni szabadság­jogok nem sé­rül­het­nek. En­nek következményeit már tapasztalják a mintaálla­mok­ban, de ta­pasz­talgatjuk mi is idehaza… És itt még egy különös el­lentmondásra is felhívhatjuk a figyelmet: az uralkodóvá váló liberális ideológia nem tűri meg az önvédelmi konzervativiz­must… Ez azt je­lenti, hogy csak az a nemzet számíthat támogatásra, válhat tagjává a jó­léti államok nemzetei közösségének, amelyik le­mond a hagyomá­nyos önvédelemről: nem ragaszkodik az abortusz tilalmához, az anyaság szentségének méltó megbecsüléséhez és megbecsültetéséhez stb. Csakhogy mindazon nemzetek, amelyek lemondanak a ha­gyományos önvédelemről, szükségképpen elsorvadnak, kihalnak… Mi­­­ben is áll tehát a nagy ellentmondás? A liberális ideológiát feltétel nélkül elfogadó, azaz önvédelmi ösztönét elfojtó, azaz kivesző nem­zetek országát a jövendőben csak azon nemzetek kései utódai lak­hat­ják be, amelyek éppen azért sokasodnak, mert ahelyett, hogy megfe­lelnének a liberális elvárásoknak, őrzik hagyományaikat… Vi­lági konzervativizmus vagy vallási fundamen­talizmus híveiként? Ez most mellékes. Ami nem mellékes: az uralkodóvá váló liberális ide­ológiá­nak végül azon nemzetek utódai lesznek az áldozatai, akik elfogadják, sérthetetlennek tekintik a liberális alapelveket, és azon nemzetek utó­dai lesznek a kedvez­mé­nyezettjei, amelyek ma nem felelnek meg a liberális elvárások­nak… Elképzelhető-e ennél félel­me­tesebb ellent­mon­dás?   
    
    4. A sztálini parancsról még beszélnünk kell, mert manapság is többen felvetik még, hogy az összhangban volt a korabeli magyarság több­ségének az akaratával. Először is nem tekinthetünk el a ténytől, hogy a Sztálin által „elvárt” 1946. évi törvény csak kezdete volt egy fo­lyamatnak, de ha ezt mégsem vennénk figyelembe, akkor is vála­szolnunk kellene arra kérdésre, hogy a legmélyebb cinizmus nélkül fel­tételezhető-e, hogy 1946-ban a megalázott, kiszolgáltatott és éhező magyar nemzetnek legfőbb gondja volt, hogy múltjának legszebb al­ko­tását: a történelmi magyar alkotmányt végre meg­tagadhassa…
     Kérdésünk, beismerjük, szónoki, hisz a korabeli magyar tiszt­ség­viselők visszaemlékezéseiből még azt is megtudhatjuk, hogy mi­kép­pen nyomasztotta őket, hogy nem népakaratot, hanem paran­csot tel­jesí­tenek. „Mintha a képviselők érezték volna azt – írja Nagy Fe­renc visszaemlékezéseiben –, ami később bebizonyosodott, hogy a köztársaság felvetése mö­gött a Kom­munista Párt és a Szovjet áll.”
     De a jogfolytonosság helyreállításá­nak ellenzői ma mindazt, amit a magyar országgyűlés a rendszerváltoz­tatás óta a német alkotmányból átvett, megkérdőjelezhetetlenül jónak minősítik, az említett sztálini dön­tést pedig azzal próbálják elfogadtatni tör­vényesnek, hogy annak – mármint a köztársasági államforma elfoga­dásának – mindenképpen be kellett volna következnie. Miért? Mert ha az 1946-os ál­lamforma-vál­tozás és a történelmi magyar alkotmány fo­lyamatos semmibevétele s mindennek betetőzése, az 1949. évi abszolút törvénytelen alkot­mány­megsem­misítés valódi vita tárgyává vált volna a rendszer­változ­ta­tás­kor, akkor semmi más törvényes lehető­ségük nem lett volna a rend­szerváltoztatás hangadóinknak, mint a jogfoly­tonosság helyre­állítása a II. világháború előtti magyar állammal, mely nem mulasz­totta el hely­reállítani a húszas években a jog­folytonosságot a törté­nelmi magyar állammal.
    Hozzáfűzhetjük még az előbbiekhez: a Sztálin parancsával a ma­gyar nemzet­nek 1946-ban, illetve 1949-ben nem állott módjában szem­­befordulni, de az 1989-ben kezdődő rendszerváltoztatásunk han­gadó politikusai csodára is képesek voltak: átvették önként (és nyilván gyanútlanul és boldogan) és a sztáliniba szépen beépítették azt, amit a németek büntetésből kaptak. A rendszerváltoztatás mámo­rában a ma­gyar nemzet észre sem vette, hogy az alkotmánymódo­sítások előter­jesztői tulajdonképpen semmit sem vettek figyelembe abból a gazdag közjogi hagyományból, amely a magyar alkotmányos életet évszáza­dokon át eredményessé tette, valamint megbecsültté itthon és iri­gyeltté a nagyvilágban. Gondoljunk itt elsősorban a Szent Ko­rona köz­jogi szerepének az „elfelejtésére”. Azoknak, akik a „wei­mari al­kot­mányt” oly alázatossággal csempész­ték mindazon közjogi intéz­mé­nyek helyébe, amelyek szerves jogfejlődés eredményeképpen váltak részévé a ma­gyar történelmi alkotmánynak, még az sem jutott eszük­be, hogy év­szá­zadokon át a Szent Korona közjogi tana volt a magyar alkotmányos­ság legfőbb biztosítéka.
 
5. A magyar nemzetnek azt kell tennie, amit a történelem folyamán mindig meg is tett komoly drámai helyzetekben: helyre kell állítania a jogfolytonosságot.
     Bizony, a tör­vény­sér­tés jo­got nem ala­pít el­ve alap­ján a ma­gyar tör­té­ne­lem­ben min­dig hely­reállt a jog­foly­to­nos­ság, ami annyit je­len­tett, hogy az abszolutizmus meg­szű­né­se után a magyar nemzet hivatott képviselői országgyűlésen, illetve nemzetgyűlésen meg nem tör­téntté nyil­vá­ní­tottak min­dent, ami az ab­szo­lu­tiz­mus ide­jén a lát­szat-tör­vény­ho­zás te­rén tör­tént. Könnyen bizonyítható, hogy a Mohács utáni nehéz évszá­zadokban a magyar államiság azért maradt meg, mert eleink a jogfoly­tonosságot sohasem mulasztották el helyreállítani.
Jogfolytonosságot állított helyre a magyar nemzet I. Lipót korában (1687-ben), II. József után (1791-ben), 1867-ben, 1920-ban.
A jog­foly­to­nos­ság a ma­gyar köz­jog múlt­já­nak, je­le­né­nek és jö­vő­jé­nek leg­fon­to­sabb kér­dé­se.
A jog­foly­to­nos­ság-helyreállítás pedig leg­ak­tu­á­li­sabb kér­dé­se volt mindig, így a Tri­a­non utá­ni években is a köz­jog­i küzdelmeknek.
1918-ban, Ká­ro­lyi Mihályék ha­ta­lom­át­vé­te­le­kor megszakadt Ma­gyar­or­szá­gon jog­foly­to­nos­ság. De az 1920–1926 kö­zötti nem­zet­gyű­lé­sek a jog­foly­to­nos­sá­got hely­re­ál­lí­tották a ma­gyar nem­zet ne­vé­ben.
    1944 már­ci­u­sá­tól 1990-ig ide­gen ha­ta­lmak (előbb a német 3. biroda­lom, majd a Szovjetunió) meg­szál­lá­sa tette le­he­tet­len­né Ma­gyarorszá­gon a tör­vé­nyes jog­al­ko­tást. Az 1944 márciusában meg­szakadt jog­folytonosságot ezért 1990-ben lehetett volna helyreállítani. Ám a rend­­szer­vál­toz­ta­tás hangadói a jog­foly­to­nos­ság je­len­tő­sé­gét nem tud­ták fel­fog­ni: nem ál­lí­tották hely­re a jog­foly­to­nos­sá­got, el­fo­gad­ták azt a ké­nyel­mes­nek tű­nő meg­ol­dást, hogy a tör­té­nel­mi ma­gyar köz­jog he­lyét to­vább­ra is a szin­te öt­let­sze­rű­en köl­csön­zött és öt­let­sze­rű­en – és per­sze gyak­ran – vál­toz­ta­tott ide­gen jog fog­lal­ja el.
   Mit kel­lett vol­na ten­nie a magyar nemzetnek 1990-ben? A Szent­ko­ro­na-tan szel­le­mé­ben, an­nak tan­té­te­lei tisz­te­let­ben tar­tá­sá­val hozzá kellett vol­na kezdenie a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tásához – nem or­szág­gyű­lé­sen, ha­nem jog­foly­to­nos­ság-hely­re­ál­lí­tó nem­zet­gyű­lé­sen.  
 
6. Nem könnyű felfogni, hogy a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sának a kér­dé­se miért nem vált a rend­szer­vál­to­ztatás­ központi kérdésévé.An­nak ellenére nem, hogy a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sa, tudjuk, nem old­ha­tó meg egy­könnyen, de még a hely­re­ál­lí­tás­nak a ter­ve­ze­te sem vet­he­tő pa­pír­ra egyik nap­ról a má­sik­ra... Ami bizonyos: egyetlen perc­re, de csak egyetlen percre mindent érvényesnek kellett volna tekinteni, ami a jogfolytonosság megszakadása órájában érvényes volt. De a követ­kező percben már el kellett volna kezdeni a hatalmas munkát, mely­nek során megítélhették volna a magyar nemzet ezzel megbízott tagjai – az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjai – , hogy a történelmi magyar alkotmányból mi vált korszerűtlenné, illetve mivel kell feltétlenül kie­gészíteni. Miért nem vállalták a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sát azok, akiknek megada­tott, hogy felelős beosztásban részt vállalhassanak a rendszervál­toztatás irányításában? Megszűnt volna a megszállás alatt létrejött államadósság, érvényét veszítette vol­na a bősi vízi­erőműről szóló szerződés... Mégsem vállalták.
A jogfolytonossághoz va­ló ra­gasz­ko­dásról egyéb­ként senki sem állíthatta volna még csak azt sem, hogy magyar sajátosság. Van angol jogfolytonosság, van spanyol jogfolytonosság stb. És ma sem ne­hez­tel a vi­lág sem az an­go­lok­ra, sem a spa­nyo­lok­ra, mert nem mon­da­nak le a ré­gi köz­jo­guk­kal va­ló foly­to­nos­ság­ról.
     A jog­foly­to­nos­sá­got, per­sze, le­het ta­gad­ni. De a jog­foly­to­nos­ság ta­ga­dá­sa nem más, mint a tör­vé­nyek meg­ve­té­se. Egy jog­foly­to­nos­sá­got vál­la­ló or­szág­ban a tör­vény gyé­mánt­ból van, egy jog­foly­to­nos­sá­got ta­ga­dó or­szág­ban üveg­ből.
 
     7. A jogfolytonosság helyreállításának első lépése:
 
     Meg kell alakulnia annak a testületnek (nevezhetjük jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlésnek, alkotmányozó nemzetgyűlésnek, jogfolytonosság helyreállító országgyűlésnek, alkotmányozó országgyűlésnek stb.), amely a magyar nemzet többségének akaratát képviselve helyreállítja a jogfolytonosságot.
 
 8. Hogyan alakulhat meg a jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés vagy országgyűlés?
 
 Legegyszerűbb módja a jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés vagy országgyűlés megalakulásának: a magyar nemzet az országgyűlési választáshoz hasonló választáson egyszerűen megválasztja a jogfolytonosságot helyreállító nemzetgyűlés (országgyűlés) tagjait.
Ha ez akadályba ütközik (az idegenből kölcsönzött alaptörvényre vagy másra hivatkozva az illetékesek megakadályozzák, hogy a magyar nemzet választójogával élve bízza meg képviselőit a jogfolytonosság helyreállításával), akkor előrehozott országgyűlési választáson lehet az országgyűlésbe juttatni azt a politikai erőt – nevezhetjük pártnak, szövetségnek stb. –, amely az országgyűlésben méltóképpen felvetheti a jogfolytonosság helyreállításának szükségességét.
(Ha nem lehet elérni még azt sem, hogy a magyar nemzet népszavazáson döntsön a jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés megalakítása érdekében megtartandó választásról, akkor az előrehozott választások szükségességéről kell döntenie egy népszavazásnak. Ha e népszavazáson a választópolgárok igennel válaszolnak például arra kérdésre, hogy óhajtják-e az országgyűlés feloszlatását – politikai válság idején e kérdés felvetésénél mi sem természetesebb és demokratikusabb –, az előrehozott választások megtartása elkerülhetetlenné válik.
Az a magyar közjogba nemrég becsempészett tilalom, mely szerint népszavazást kezdeményezni éppen az alkotmányt érintő kérdésekben nem lehet, közjogi képtelenség, minden idők legcinikusabb törvényhozói visszaélése.)
 
9. Van-e alternatívája a jogfolytonosság helyreállításának?
 
A jogfolytonosság helyreállításának nincs alternatívája, mert az idegenből kölcsönzött alaptörvény, az idegenből kölcsönzött közjog okozta károk ma már felmérhetők: a nemzet többségének elszegényedéséhez, illetve kiszolgáltatottságához vezetett, megteremtvén a feltételeket a magyar nemzetet kisemmiző privatizáció és a felelőtlen politizálás számára.
 
10. Mit kell még tudnunk a jogfolytonosság helyreállításának kötelezettségéről?
 
A jogfolytonosság tagadása, a szerves jogfejlődés eredményeinek semmibevétele „kizökkenti az időt”. Nincs terünk ezt bemutatni a maga bonyolultságában, de egy hasonlat talán rávilágít a kérdés sú­lyosságára: a szerves fejlődéssel kialakult magyar történelmi alkot­mány helyett az idegenből kölcsönzött ún. chartális alkotmány vá­lasz­tása olyan, mint az emberi szervezet esetében az eredeti szerv ön­kényes és önkéntes kicserélése műszervre.
A jogfolytonosság helyreállítása elmaradásának következménye a magyar nemzeti öntudat gyengülése, így következménye még a 2004. december 5-i népszavazás szégyenletes végeredménye is.
De még nagyon sok kérdéssel összefügg a jogfolytonosság helyre­állításá­nak az elmaradása.
Az egyik legsúlyosabb ezek közül: a magyar nemzet elsősorban a magyar ha­gyományokat legjobban őrző földműves réteg – a meg­alá­zott, kifosz­tott falusi magyarság – megerősödése által valódi győztes­ként kerülhetett volna ki a rendszerváltoztatás küzdelmeiből, ha nem ma­rad el a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sa, hisz a történelmi magyar al­kotmány, illetve a Szent Korona tana megakadályozta volna az élelmi­szeripar privatizációját (kül­földi versenytársaknak való átjátszását), va­lamint a spekulánsoknak kedvező kárpótlási törvény meghozata­lát… Elsősorban e kettőnek a következmé­nye, hogy a magyar földnek és a magyar földműves munkájának nincs értéke… Fűzzük még hozzá mindehhez: felvetni sem lehetett volna, hogy a magyar termőföld el­ve­hető a kön­nyen tönkrejuttatható magyar földművestől (eladható ide­gen állampolgároknak, azaz kiszolgáltat­ható a tőke szabad áramlása elvének), ha a jogfolyto­nos­ság helyre­állí­tása nem marad el.
Karácsony Sándor A magyar észjárás című könyvében, 1939-ben még évezredes éltető magyar hagyományokról ír:
„A »magyar«-ság lelki probléma – mondja. – A végtelen pusztában és lehetőségeiben vagy az erdélyi fennsíkon, vagy ott, ahol történelmi élete folyamán az az embercsoport, amely tegnap és ma »magyar«, megoldandó feladatot kapott vagy látott, és erre a feladatra ömlött ki lelkének egész tartalma sajátosan (és egészen másképpen, mintha ép­pen más feladatot nyert volna). Ha tehát ezer esztendőn keresztül egy bizonyos alapmagatartás mai napig nem módosult, vagy legalább ész­revehetően nem változott, az nem a pusztai lélek változhatat­lanságát jelenti, hanem azt mutatja, hogy az elvégzendő feladat nagyjából ma is ugyanaz, amilyen eredetileg azt a bizonyos lelki magatartást szük­ségessé tette.”
Nagy csodáról szól e könyv, arról, hogya magyar nyelv és a ma­gyar észjárás ezer év alatt alig változott. A kényszerű vagy előkészített változásokat mindig meg tudta határozni a magyar nyelv és a magyar észjárás... Rádöbbenünk a titokra: a magyar történelmi alkotmánynak, valamint a Szent Korona tanának köszön­hetően a szakrális királyság átmentett hagyományai védelmében élt a magyar nép amikor még tudta, miért olyan fontos komolyan vennie a jogfolytonosság helyre­állításának a kötelezettségét
Rádöbbenünk arra is, hogy a hagyományosnak nevezhető magyar élet többet változott a XX. században, mint előbb ezer év alatt….
A nagy változás tulajdonképpen a történelmi magyar alkotmány, illetve a Szent Korona tana idegen hatalom által kikényszerített semmibevevésével és ez új helyzetben véd­telenné vált hagyományőr­ző magyar falu erőszakos felszámolásá­val kezdődött… Igen, a ha­gyományőrző magyar falu felszámolása óta eltelt fél évszázad alatt változhatott a magyar élet többet, mint azelőtt ezer esz­tendő alatt: vál­tozhatott gyengébb minőségűvé.  
    A hagyományos magyar élet újjászülethetett volna, ha 1990-ben a jogfolyto­nos­­ság helyreállítása nem marad el.
    A magyar nemzet nem tagadhatja meg a történelmi magyar alkotmányt, nem tagadhatja meg saját múltját. Nem cserélheti ki a tulajdoná­ban levő aranyat azo­nos súlyú agyagra.
A történelmi magyar alkotmány megsemmisítésének hívei figyel­mét először is a következőkre hívhatjuk fel: fejlett közjog­gal, alkot­mánnyal, közjogi intézményrendszerrel bíró államokban (így az Amerikai Egye­sült Államokban, Angliában, Franciaország­ban) az alkotmányt (le­gyen az írott, mint az Ame­rikai Egyesült Államoké, vagy történelmi, mint Angliáé) nem lehet meg­semmi­síteni (hatályta­lanítani, kicse­rélni stb.) még a népfelség elvére hivatkozva sem – és semmi­féle népsza­vazás eredményére és semmiféle nemzet­gyűlés vagy ország­gyűlés ha­tá­rozatára hivatkozva. Hason­ló­képpen a II. vi­lágháború utáni Ma­gyar­országon sem lehetett volna a történelmi magyar alkotmányt megsem­misíteni...
A ma­gyar nem­zet­nek nem szabad olyan meg­ol­dást vá­lasz­ta­nia, amelyik együtt jár mind­an­nak a ta­ga­dá­sá­val, ami múlt­já­ban ér­té­kes. Ra­gasz­kod­nia kell a sa­já­to­san ma­gyar köz­jog­hoz, a tör­té­nelmi ma­gyar al­kot­mány­hoz, a Szent Ko­ro­na ta­ná­hoz – sem­mi más­ra, mint ön­vé­del­mi ösz­tö­né­re hallgatván, s kije­lentvén, hogy ami tör­té­nel­me so­rán a leg­ve­szé­lye­sebb hely­ze­tek­ben min­dig meg­men­tette, az nem meg­sem­mi­sí­ten­dő, nem ki­cse­ré­len­dő. Ez eset­ben a ma­gyar jog­fej­lő­dés, jog­fel­fo­gás alap­el­vei alap­ján a ma­gyar nem­zet méltó kép­vi­se­lőinek hely­re­ kell ál­lít­aniuk a köz­jog­foly­to­nos­sá­got, mégpedig a Szent Ko­ro­na vé­del­me alatt, a Szent Ko­ro­na ta­na által érvényesülő törvénysértés jogot nem alapít elve alap­ján – meg­te­rem­tvén így a köz­jo­gi fel­té­te­le­it a ma­gyar nem­zet meg­ma­ra­dá­sá­nak, meg­erő­sö­dé­sé­nek.
Ér­te­lem­sze­rű­en kö­vet­ke­zik fen­ti­ek­ből, hogy ha a ma­gyar nem­zet nem ta­gad­ja meg azt az alap­el­vet, amely év­szá­za­do­kon át meg­ha­tá­roz­ta a ma­gyar jog­fej­lő­dést, azt az alap­el­vet, mely sze­rint tör­vény­sér­tés jo­got nem ala­pít, ak­kor sem­mi mást nem mond­ha­tunk, mint azt, hogy Ma­gyar­or­szág ma is a Szent Ko­ro­na or­szá­ga.
De ha ezt az alap­el­vet a ma­gyar­ság ké­pes len­ne meg­ta­gad­ni, ak­kor min­dent meg­ta­gad­na, ami a ma­gyar nem­zet tör­té­ne­té­ben ma­gasz­tos volt: Szent Ist­ván­tól De­ák Fe­ren­cig min­dent. Az egész ma­gyar köz­jo­got, a tör­té­nelmi ma­gyar al­kot­mányt, a Szent­ko­ro­na-tant, az egész ma­gyar múl­tat, mind­azt, ami ne­héz hely­zetek­ben a ma­gyar nem­ze­tet meg­­tar­totta. A múlttal együtt per­sze meg­ta­gad­ná a sa­ját jö­vő­jét is. Még sze­ren­cse, hogy a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sá­nak meg­ta­ga­dá­sa nem je­len­ti azt, hogy vég­ér­vé­nye­sen meg­sza­kadt a jog­foly­to­nos­ság.
 
11. Mely idő­pont­hoz köt­he­tik a ma­gyar­ság kép­vi­se­lői a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sát?
 
A jog­folyto­nos­ság megszakításának napja előtti naphoz, azaz 1944. már­ci­u­s 18-hoz. De mint fentebb kifejtettük: a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sa nem old­ha­tó meg egy­könnyen, de még a hely­re­ál­lí­tás­nak a ter­ve­ze­te sem vet­he­tő pa­pír­ra egyik nap­ról a má­sik­ra. Ami bizonyos: egyetlen perc­re, de csak egyetlen percre mindent érvényesnek kell tekinteni, ami a jogfolytonosság megszakadása órájában érvényes volt. De a követ­kező percben már el kell kezdeni a hatalmas munkát, mely­nek során megítélhetik a magyar nemzet ezzel megbízott tagjai – az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjai –, hogy a történelmi magyar alkotmányból mi vált korszerűtlenné, illetve mivel kell feltétlenül kie­gészíteni.
 
    12. Mire hivatkozva, mi­lyen jog­el­vek és milyen érvek alap­ján kezd­hetné meg a mai magyar nemzet a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sát?
 
     Vegyük tekintetbe, hogy valahányszor a magyar tör­té­nelem rend­kí­vü­li hely­ze­te­i­ben a ma­gyar nem­zet hi­va­tott kép­vi­se­lői a jog­folyto­nosságot helyreállították, mindig a Szent­ko­ro­na-tan alapján tették.
    Miért a Szent Korona tanának szel­le­mé­ben, an­nak tan­té­te­lei tisz­te­let­ben tar­tá­sá­val?
    Mert a Szent Ko­ro­na mint jogi személy továbbra is a magyar államhatalom alanya, s így a Szent­ko­ro­na-tan nem csak em­léke egy di­csőbb ma­gyar múltnak, ha­nem érvényben levő, kö­te­le­ző ere­jű köz­jo­gi tan. Kezdhetnénk ennek bizonyítását a Szentkorona-tan azon tétele hangsúlyozásával, mely szerint mi­kép­pen a ki­rály sem, a nem­zet sem ha­tá­roz­hat­ja meg a Szent Ko­ro­ná­hoz va­ló vi­szo­nyát. De nem szorul bizonyításra, hogy a Szent Korona közjogi tana ma is kö­te­­­le­ző erejű. Hisz a ma­gyar nemzet törvényes képviselői a Szent Ko­ronát sosem tagadták meg, s a Szentkorona-tant sem hatálytalaní­totta so­­­ha alkotmányosan összeült magyar nemzetgyűlés vagy or­szággyű­lés.
    A jog­foly­to­nos­sá­got tehát ma is a Szent Ko­ro­na vé­del­me alatt, a Szent Ko­ro­na ta­na által érvényesülő törvénysértés jogot nem alapít elve alap­ján kell helyreállítanunk. De a mai magyar nemzet többsége nem tudja, mi a Szent Korona tana…
Beszéljünk röviden a Szent Korona misztériumának és tanának a jelentőségéről, és foglaljuk össze a Szent Korona tanának a leglényegesebb kérdéseit.
 
    13. Mi a Szent Korona misztériumának és tanának jelentősége?
 
     Mindannyian, mai magyarok, a Kárpát-medencében és a nagyvilágban (diaszpórában) élők egya­ránt ma is a Szent Korona tagjai vagyunk – és ennek tudata meg kellene, hogy határozza az életün­ket, önbizal­mat, hitet, célt adhatna a mai magyar életnek –, de a mai magyarság többsége nem is tudja már, hogy mit jelent a Szent Korona tagjá­nak lenni, nem tudja, mi a Szent Korona tana, és felfogni sem képes már, mit jelentett a Szent Korona miszté­riumában élni.
Pedig a Szent Ko­ro­na meg­be­csült­sé­gé­vel a ma­gyar tör­té­ne­lem­ben sem­mi sem ve­te­ked­he­tett.
A Szent Korona tana megőrző erejévé vált a magyar alkotmány­nak, a magyar álla­miságnak, meg­határozójává a magyar közjogfejlődés­nek, de jelentősége nem akkor volt a leg­nagyobb, amikor a magyar nemzet jólét­ben és biztonság­ban élt, hanem akkor, amikor nehéz helyzetekbe került. Történelme legnehezebb helyze­tein a Szent Ko­rona segítsé­gével lett úrrá a magyar nemzet... Megteremtője volt a nemzeti egy­ség­­nek a magyar történe­lem legne­he­zebb, legdrámaibb helyzeteiben. Felfoghatatlan ennek a jelentősége, s ma már szinte hihetetlen, hogy Vala­kinek köszönhetően a nemzeti egység mind­annyi­szor helyreállt, amikor a szét­húzás végzetes lehetett volna.
   Részletesebben azt fejtsük most ki, miképpen oldotta fel a Szent Korona a katolikus–protes­táns ellentétet.
   Hi­va­tott pro­tes­táns államférfiaink épp­olyan oda­adó hí­vei a Szent Ko­­ro­ná­nak, mint hi­va­tott ka­to­li­kus államférfiaink. A nagy pro­tes­táns er­­­dé­lyi fe­je­del­mek küz­del­mük el­ső­ren­dű cél­já­nak te­kin­tették, hogy a Hab­s­burg-há­zi ma­gyar ki­rály tö­rek­vé­se­i­vel szem­ben a Szent Ko­ro­ná­nak a tör­té­nel­mi ma­gyar al­­kot­mány­ban, a Szent­ko­ro­na-tan­ban ki­fe­je­zett aka­ra­tát győzelem­hez segít­sék.
   De mi a titka pél­dául a katolikus és Habs­­burg-párti Pázmány Péter és a protes­táns és Habs­burg-ellenes Beth­­­len Gábor közeledésének, egy­más­­ra­ta­lálá­­sának? A magyar nem­zet jövője számára találjuk meg a megoldást, ha ezt a titkot megfejt­jük.
   Tekintsünk Pázmány Péter és Bethlen Gábor világára. Küzdelmük­re, vitá­jukra, egy­másrautaltságukra. El is szomorodhatunk. Ne áltas­suk magunkat. Mindkettő­jük Magyaror­szá­ga külön-külön erősebb, mint a mai egyetlen Magyarország. Ami­lyen a mai egyetlen Csonka-Magyarország.
Milyen volt Bethlen Gábor országa? Erős – hadserege és a hit által.
A Pázmány Péteré, a királyi Magya­r­ország? Erős – törvényei és a hit által. Jegyezzük itt meg: Pázmány Habsburg-párti volt. De nem volt nehéz neki jó magyarként Habsburg-pártinak lenni, mert a korabeli Habsburg-házi magyar királyt kényszeríteni lehetett a magyar érdekek tisztelet­ben tartására. Kényszeríteni lehetett – az alkotmány által, a koronázási esküje és a hitlevele által. És a magyar érdekek tisz­teletben tartására kényszerítette a Szent Korona. Igen, Pázmány királya félve tisztelte a Szent Koronát. Félt megsérteni a Szent Korona tanát. Nem felfogha­tatlan ez.
    Miért bízik tehát Pázmány Bethlenben, Bethlen Pázmányban? Mert tud­ván tudják: lehet más a vallásuk, lehetnek másfélék politikai elkép­ze­léseik, de eggyé kell válniuk a Szent Korona misztériu­má­ban és a Szent Korona tanában.
     (Milyen érdekes a Bethlen–Pázmány viszony közjogi megközelí­tése is! Magyarországon a korabeli Habsburg-házi uralkodók egyike sem – sem II. Mátyás, sem II. Ferdinánd –, bizony egyikük sem veszi önként és méltóképpen tekintetbe a magyar nemzet érdekeit – ezért a magyar királyságban nő a közjog jelentősége. Bethlen és kormánya viszont méltóképpen védi Er­dély­ben a magyar érdekeket – és itt csök­ken a közjog jelentősége. Ma­gyar­országon vannak e korban közjogi küz­delmek, Erdélyben nincsenek. Így működött a ma­gyar önvédelmi ösztön.)
    Bethlen tudja: Pázmány nem azért hatalmas úr, mert kedveltje a királynak, ha­nem azért, mert a királyával szemben a Szent Korona akaratát képviseli. Pázmány is tudja: amikor Bethlen harctéren küzd a korabeli magyar király haderejével, ak­kor a Szent Korona akaratát akarja érvényesíteni.
    És itt van a magyar nemzet megmaradásának a titka... Addig Ma­gyarország mindig talpra állt, amíg a ma­gyar nemzet képviselői – akármilyen pártiak, akármelyik felekezethez tartozók – tiszteletben tar­tották a Szent Ko­rona tanát, eggyé tudtak válni a Szent Korona misz­­tériumában.
A törvény jelentett mást a Pázmány Péter és Bethlen Gábor kortár­sai számára, mint a mai magyarok számára. A Szent Korona jelentett mást számukra. Nem véletlenül volt a törvénynek akkora az ereje. Komolyan veszik abban a korban, hogy a Szent Koronához való viszo­nyát a nemzet nem határozhatja meg, miként a király sem... Aki a nemzet tagjai közül szembefordul a Szent Korona akaratával, azt kiközösítik. Hiába a király kegye, kivetik a nemzet tagjai közül.
    De a korabeli magyar különben is rettenetesen fél rosszat tenni ha­zájának... A Szent Korona megsértését az a kor nem bocsátja meg.
    És annak a kornak a magyarjai abban is hittel hittek, hogy a Szent Korona mint személyiség nemcsak jóságos cselekedetekre képes, hanem a szigorú büntetéstől sem riad vissza.
Amikor Bethlen Gábor Erdélyből elindul hadaival a magyarországi hadak ellen, akkor tudván tudja, hogy a Szent Korona egyik országa uralkodójaként megtá­madta a Szent Korona másik országa uralkodó­ját. De még valamit tudott: azt, hogy a Szent Korona akaratából teszi. A Pázmány Péter és Bethlen Gábor korszakának és a következő kor­szakoknak egymással vetélkedő magyarjai, mint felhívtuk már rá a figyelmet, eggyé válnak valamiben – akár tudatosan, akár nem... A Szent Korona misztériumában.
Prohászka Lajos fogalmazta meg leghitelesebben, hogy mit jelen­tett (mit jelent) a magyar nemzet kálvinista részének a Szent Korona: „Bi­zonyosnak tekinthető azonban, hogy a középkor egyetemes val­l­ásos szemléletében osz­tozva és mégis a maga árvaságát, örök egyedü­li­ségét tapasztalva, a magyar szellem objektivációs iránya is sajátosan befelé, a nemzet felé fordult és ezzel a középkori egyetemes jellegű vallásos szimbolika mindinkább ráirányult a nemzet testére és a honi földre, amelyen ez a nemzettest élt és ezt magát is valósággal vallásos tiszteletben részesítette. Csak ebből a sajátos befelé for­dult­ságból le­het megérteni, hogy a szent korona eszméje, mint az állam, az egész élő nemzettest jelképe, olyan korokban is diadalmasan ellenállt min­den támadó törekvésnek, sőt továbbfejlődésre, kitágulásra bizo­nyult alkalmasnak, amikor maga a magyarság is lelkében már modernné vált, mondhatnók elvi­lágiasodott. Semmi sem világítja meg ezt jellem­zőbben, mint a magyar kálvi­nizmus magatar­tása. Ebben újra egyete­mes eszme öltött pusztán nemzeti jelleget, mégpedig nem úgy, hogy az átvettet nemzeti szellemben alakította – ebben valóban nem volna ma­gyar sajátosság –, hanem inkább, hogy kizárólagosí­totta, úgyszólván kiszakította e vallás egyetemes közösségéből, tehát »finitizálta«. S ez a kálvinizmus, amely az innenső világból minden szent tényezőt alap­jában száműzött, mint »magyar vallás« épp oly híven ragaszkodott a nemzettestnek ehhez a »középkori« szentséges felfogásához, mint ahogy később a liberalizmus is az eszmének csupán kereteit tágította, de misztikus alapjaihoz nem nyúlt hozzá.” (Az én kiemelésem – K. I.) Jegyezzük itt meg: az a liberalizmus (nevezik nemzeti liberalizmusnak is), amelyre Prohászka Lajos utal, nem hasonlít arra a mai magyarországi politikai irányzatra, amely önmagát liberálisnak nevezi ugyan, de a századforduló idején kibontakozott ún. polgári radikalizmus szellemi örököse­ként politizál, nem ismervén el a magyar nemzeti törekvéseknek a létjogosultságát. Még a magyar nemzet önvédelmének a létjogosultságát sem.
Felfoghatatlanabbnak tűn­het, mi­ért ör­ven­dett oly nagy tisz­te­let­nek a Szent Ko­ro­na a nem­ze­ti­sé­gek kö­ré­ben is. Pedig nincs eb­ben sem­mi rend­kí­vü­li. Hiszen a Kárpát-meden­cében utoljára a Szent Korona tana volt képes megterem­teni a feltételeit a nemzetek, nemzetiségek békés egymás mellett élésének.
A Szent­ko­ro­na-tan a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág nem­ze­ti­sé­gei szá­má­ra el­ső­sor­ban a megma­radásuk, nemzetiségi kibonta­ko­zásuk feltételeit biztosító jogok tiszteletben tartását ga­ran­tál­ta. Más­­kép­pen volt ez a ren­di tár­sa­da­lom­ban és más­kép­pen a pol­gá­ri tár­sa­da­lom­ban. A rendi társada­lomban a régi (kö­zépkori) szerződésekbe foglalt kollektív jogok érvényesültek. 1848, il­let­ve 1867 után a vár­me­gyei ön­kor­mány­zat léte (mely a több­ség­ben le­vő nem­ze­ti­ség aka­ra­ta sze­rint le­hetett nem­ze­ti­sé­gi), valamint a nem­ze­ti­sé­gi, illetve az is­ko­la- és egy­ház­ügyi tör­vé­nyek szavatolták a nem­ze­ti­sé­gek megmaradását, érvé­nyesülését. Igen, joggal mond­hatjuk: a Szent­ko­ro­na-tan a Kár­pát-me­den­cé­ben har­mó­ni­át te­rem­tett, az el­le­ne for­du­ló na­ci­o­na­liz­mu­sok disz­har­mó­ni­át – Tri­a­non után.
    És azt is ve­gyük itt te­kin­tet­be, hogy a nem ma­gyar ere­de­tű na­ci­o­na­lis­ta ta­nok, esz­mék, esz­mé­nyek, tö­rek­vé­sek mi­kép­pen sze­gül­tek szem­be a Szent­ko­ro­na-tan­nal.
   Térjünk még vissza ahhoz a kérdéshez, hogy mit jelentett törté­nel­münk nehéz korszakaiban a Szentkorona-tan:
   A Szent Ko­ro­na köz­jo­gi tanát a magyar ember évszázadokon át megkérdőjelezhetetlennek, hatálytalaníthatatlannak tekintette, de nem­­­csak azért, mert tudatában volt annak, hogy mit köszönhet e tan­nak a magyar nemzet, hanem azért is, mert lenyűgözte magának a Szent Koronának a na­gyon is bo­nyo­lult sze­mé­lyi­sé­ge.
    A Szent Ko­ro­na ta­na nagymértékben hoz­zá­já­rult ah­hoz, hogy a ma­gyar köz­jog a Habs­burg-kor ne­héz év­ti­ze­d­e­i­ben: köz­vet­le­nül a tö­rök ki­űzé­se után, I. Li­pót ko­rá­ban, majd II. Jó­zsef ko­rá­ban, majd az 1849-et kö­ve­tő más­fél év­ti­zed­ben meg­tö­ret­he­tet­len­nek, se­bez­he­tet­len­nek, le­győz­he­tet­len­nek bi­zo­nyult.
A nagy ma­gyar államférfiak, a Beth­len Mik­ló­sok úgy hittek a Szent Ko­ro­na ta­ná­ban, mint VII. Ger­gely pá­pa vagy Loyolai Szent Ig­nác a ka­to­li­ciz­mus ta­na­i­ban: hitték, hogy meg­ta­ga­dá­sá­val nem csak gaz­dag­sá­guk, sza­bad­sá­guk, ha­nem a lel­kük is meg­sem­mi­sül.
Mint min­den tör­té­ne­lem­mel (sok száz éves ke­mény köz­jo­gi küz­del­mek­kel) iga­zolt tan, esz­me, a Szent­ko­ro­na-tan ki­vált­ja az el­len­fél el­is­me­ré­sét is; az el­len­fél is el­is­me­ri nagy­sze­rű­sé­gét és le­győz­he­tet­len­sé­gét, és el­bi­zony­ta­la­no­dik, ha harc­ra szán­ja el ma­gát el­le­ne: ezért van az, hogy csak ak­kor gyön­gül meg, vá­lik le­győz­he­tő­vé, ha vé­dett­jei (ez eset­ben tag­jai) cser­benhagy­ják.
Mivelhogy a Szent Ko­ro­na a min­denko­ri po­li­ti­kai nem­zet szá­má­ra, a Szent Ko­ro­na tag­jai szá­má­ra el­ső­sor­ban a sza­bad­ság­jo­go­kat, a mél­tá­nyossá­got, il­let­ve a jog­biz­ton­sá­got je­len­tette, a Szent Ko­ro­na or­szá­gainak sza­bad pol­gá­rai ter­mé­szet­sze­rű­en övez­ték há­lá­val, sze­re­tettel, tisz­te­lettel. Tisz­tel­ve sze­rették mind­azok, akik a tör­vé­nyek, az al­kot­mány meg­tar­tá­sát nem érez­ték ter­hes­nek, fél­ve tisz­tel­ték azok, akik a tör­vé­nye­ket csak kény­sze­rű­ség­ből tar­tották meg. És emlékeztetünk itt arra is, hogy a ré­gi ko­rok­ban azért volt sok a tör­vény­tisz­te­lő em­ber a Szent Ko­ro­na or­szá­ga­i­ban, mert a Szentko­ro­na-tan nem az alatt­va­lói tu­da­tot, ha­nem a Szentkorona-tagság köz­jogi fo­galma megha­tározta felelősségérzetet, valamint az egyenrangúság és a méltó­ságteljes ma­ga­tar­tás kultuszát erősítette: mert az országlakosi magatar­tásban a me­l­lérendelés és nem az alárendelés elvének az érvényesülését segí­tette elő. S ez ellen mit tehetett egy törvénysértő király? Megparan­csol­hatta volna a Szent Korona tagjainak, hogy semmisítsék meg a lel­­küket?
1918-ig el­kép­zel­he­tet­len volt, hogy fe­le­lős ma­gyar po­li­ti­kus szem­be­­for­dul­jon a Szent­ko­ro­na-tan­nal, meg­ta­gad­ja. Sok­szor tűnt úgy nagy po­­li­ti­ku­sa­ink­nak, hogy apo­li­ti­kus be­szél­ni ró­la. De va­la­mi­re­va­ló ma­gyar po­li­ti­kus so­ha nem ta­gad­ta meg, so­ha nem for­dult szem­be ve­le – egé­szen 1918-ig, ami­kor Ká­ro­lyi Mihályék tu­dat­lan­sá­guk­ban, ér­zé­ket­­­len­sé­gük­ben sem­mi­be mer­ték ven­ni. Az­zal, hogy meg­ta­gad­ták a Szent­­ko­ro­na-tant és az egész tör­té­nel­mi ma­gyar köz­jo­got, vé­de­ke­zés­kép­te­len­né tették az or­szá­got. A Szent­ko­ro­na-tan meg­ta­ga­dá­sá­nak volt a kö­vet­kez­mé­nye, hogy 1918 után, a fegy­ver­szü­ne­ti egyez­mé­nyek meg­kö­té­se után a ma­gyar­ság kép­te­len­né vált meg­aka­dá­lyoz­ni az or­­szág nagy ré­szé­nek a meg­szál­lá­sát.
A ma­gyar nem­zet 1918-ban kép­­­te­len volt mél­tó­kép­pen vá­la­szol­ni a rette­ne­tes ki­hí­vás­ra: ön­vé­del­mi ösz­tö­nét el­ve­szí­tette, s nem ker­gette el azon­nal a po­li­ti­kai élet szín­­te­ré­ről azo­kat, akik meg­ta­gad­ták a ma­gyar tör­té­ne­lem leg­ne­he­zebb órá­i­ban azt az eszmét, amely Ma­gyar­or­szá­got még meg­ment­hette vol­na. Ha 1918-ban a Szent Ko­ro­na ta­na sér­tet­len ma­rad, és így éb­ren ké­pes tar­ta­ni to­vább­ra is a ma­gyar nem­zet ön­vé­del­mi ösz­tö­nét, meg­te­rem­ti az egy­sé­ges ma­gyar el­len­ál­lást – mint annyi­szor a ma­gyar tör­té­ne­lem ne­héz idő­sza­ka­i­ban –, ak­kor a tri­a­no­ni dik­tá­tum­ra va­ló­szí­nű­­leg nem ke­rült vol­na sor. De ha még­is, ak­kor a dik­tá­tum vég­re­haj­tá­­sát tud­ta vol­na meg­aka­dá­lyoz­ni a ma­gyar nem­zet. A nép­sza­va­zást min­den­kép­pen ki­kény­sze­rít­hette vol­na a ma­gyar po­li­ti­ka. S a nem ma­gyar több­sé­gű vi­dé­kek né­pei ép­pen a Szent Ko­ro­na ta­ná­ban bíz­va nyil­vá­ní­­tották vol­na ki aka­ra­tu­kat, hogy ma­gyar ál­lam­pol­gá­rok akar­nak ma­rad­ni.
     
    14. Miképpen határozta meg a Szent Korona a régi magyar életet?
 
    Mindenekelőtt egy oklevélre hívjuk fel a figyelmet, a világtörténelem talán legszebb oklevelére:
    Zsig­mond ki­rály egy 1390. évi ok­le­vél­ben az ado­má­nyos­nak a ki­vá­ló ér­de­me­it ab­ban lát­ja, hogy „ab­ban az idő­ben, mi­kor fel­sé­günk mél­tó­sá­gá­nak gya­ra­pí­tá­sa vé­gett győ­zel­mes se­re­gé­vel Ma­gyar­or­szág te­rü­le­té­re jött, Pé­ter comes az em­lí­tett Ma­gyar­or­szág ja­va és mél­tó­sá­ga ér­de­ké­ben a se­reg­nek hí­ven és ha­tal­ma­san el­len­áll­va, bir­to­ka­i­nak és ja­va­i­nak fel­gyúj­tá­sá­val és el­pusz­tí­tá­sá­val őszin­te és áll­ha­ta­tos hű­sé­ge mi­att, ame­lyet Ma­gyar­or­szág szent ko­ro­ná­ja iránt ta­nú­sí­tott, fé­le­lem nél­kül, ke­vés­sé igaz­sá­go­san igen nagy ká­ro­kat szen­ve­dett a mi kö­ve­tő­ink­től és ak­ko­ri hí­ve­ink­től”.
Fel tudjuk ezt mi fogni, a második ezredforduló emberei?
Igen, Zsig­mond ma­gyar ki­rály meg­ju­tal­maz­za Pé­ter comest, mert az a Szent Ko­ro­na iránt ta­nú­sí­tott áll­ha­ta­tos hű­sé­ge ál­tal ve­zé­rel­tet­ve, ak­kor kelt fel őel­le­ne, Zsig­mond ma­gyar ki­rály el­len, ami­kor ő ma­gyar ki­rály lé­té­re szem­be­for­dult a Szent Ko­ro­ná­val. Zsig­mond ez ok­le­ve­lé­ben nem ke­ve­seb­bet tesz, mint azt, hogy szem­be­ál­lít­ja a Szent Ko­ro­na irán­ti hű­sé­get a tör­vény­sér­tő ki­rály­hoz va­ló hű­ség­gel, s ez­zel nem­csak el­vá­laszt­ja a Szent Ko­ro­nát ön­ma­gá­tól mint ki­rály­tól, de hi­tet tesz amel­lett, hogy a Szent Ko­ro­na az a fő­ha­ta­lom, amely­nek a ki­rály csak az­zal a fel­té­tel­lel ré­sze­se, ha nem for­dul szem­be „Ma­gyar­or­szág ja­vá­val és mél­tó­sá­gá­val.”
Zsig­mond ado­mány­le­ve­lében el­is­me­ri, hogy a Szent Ko­ro­na a közjogban a király fölöttese. Mi a titka a Szent Korona és Zsigmond király viszo­nyának? Miért viselkedett így Zsigmond?
Zsigmond már tudta, mi a Szent Korona misztériuma és tana.
Nagy magyar közjogi győzelmeket vívott ki a magyar nemzet történelme során a magyar közjog, valamint a Szentkorona-tan megtörhetetlenségében bízva.
A törvényekről beszéljünk még. Arról, hogy a Szent Ko­ro­na által meghatá­rozott korokban nem vé­let­le­nül vol­tak év­szá­za­do­sak a tör­vé­nyek, nem vé­let­le­nül volt olyan ne­héz még mó­do­sí­ta­ni is a tör­vényt, nem vé­let­le­nül tört meg a tör­vé­nye­ken oly gyakran és lát­vá­nyo­san a köz­pon­to­sí­ta­ni óhaj­tó ki­rály aka­ra­ta is.
Miért volt akkora a törvény ereje? Mert sem a király, sem a Szent Korona más tagja nem határozhatta meg a Szent Koronához való vi­szonyát.
S ez azt is jelentette, hogy a király nem kényszeríthette törvénysze­gésre a szabad országlakost. Valóban nem... Mert aki a törvényszegő királynak tör­vényszegésben cinkosa lett, azt a Szent Korona többi tagjainak ki kellett kö­zösíteniük. Így volt bizony ez a magyar törté­nelemben, bizonyítani tudjuk.
S az uralkodó a kiközösítést nem akadályozhatta meg. Hiába volt a király kegye, kivetették a nemzet tagjai közül a királynak törvényte­lenül engedel­meskedőt. Törvény kötelezte erre a magyar politikai nemzetet. Ennek a tör­vénynek köszönhető, hogy a magyar ember ret­tenetesen félt rosszat tenni hazájának... Hogy a törvényszegés nálunk, magyaroknál megbocsáthatatlan bűn volt. És akkor is, ha az uralkodó parancsolta meg a törvényszegést.
Az 1504:1. törvénycikkről beszélünk elsősorban.
Egy olyan törvénycikkről, amely csak a Szent Korona misztériumá­ban szü­lethetett és maradhatott meg. Ez kimondja nemcsak azt, hogy a hadi adót az ország rendjei­nek kell megajánlani, de azt is, hogy ha ezt valamelyik vármegye nem tartaná be, és önként a szokott ka­ma­ra­nyereségen felül adót ajánlana és szol­gáltatna be a király­nak, akkor azon vármegye nemesei a nemesi rendből kizá­ratnak. A szabad or­száglakosok közül kizáratnak. A Szent Korona tagjai közül kizárat­nak.
    Van azért még valami, ami szintén nem születhetett volna meg és nem ma­radha­tott volna meg sehol másutt, mint a Szent Korona misz­tériumában. Ez termé­szetesen maga a Szent Korona közjogi tana.
 
 
     15. Melyek a Szent Korona misztériumának a legfontosabb kérdései?
 
    A Szent Korona misztériuma bonyolult kérdésköreivel ez alkalommal nincs terünk érdemben foglalkozni, de a következőkre mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet:
Miért szent a Szent Korona? Mert a Szent Koronát Istentől kapta – meghatározott céllal, meghatározott üzenettel – a magyar nemzet.Ez az üzenet az Igazsággal van összefüggésben. Az Égi Élő Igazságról, a legyőzhetetlenről van szó, arról, aki Isten Önvédő megnyilvá­nu­lása: az Isten szándékait érvényesítő legna­gyobb Erő, legszilár­dabb Hata­lom. Büntető vagy védelmező hatalom: igazságérvényesítő, illetve sze­re­tetoltalmazó. (A magyar mitológiában és népmesében az Élő Égi Igazság gyakran hadnemtőként – „hadvégzetet” beteljesítő tündérként – jele­nik meg, a magyar szépiro­da­lom­ban pedig Ő a Magyarok Iste­ne.)
A régi magyar hitvilág szerint az Élő Égi Igazság népet választ magának, aki által védekezik. A magyarságot. A régi ma­gyar küldetéstudatban a magyarság azért az Ég Népe, mert az Élő Égi Igazság akaratának méltó végrehajtója. A magyarság különleges szerepe tehát az Élő Égi Igazság­nak a méltó szolgálata.
(A régi ma­gyar küldetéstudat központi kérdése tehát, hogy a magyarság Isten által feladatra kiválasztott nép. De jegyezzük itt meg azt is, hogy a magyar küldetéstudatban nyoma sincs annak, hogy a ma­gyar egyetlen kiválasztott népe Istennek. Egyetlen nagy feladatra ki­választott – erről szól a magyar küldetéstudat története. És az is bi­zonyos, hogy a magyar küldetéstudatban nem szerepel sem erősza­kos magyarosításnak, sem erőszakos hittérítésnek a célkitű­zése.) 
Mi járult hozzá a Szent Korona misztériumának erősödéséhez az ab­ban való mélységes hiten kívül, hogy a Szent Koronát Istentől kapta a magyar nemzet? Elsősorban a következők:
A tény, hogy ha­tal­mat át­ru­ház­ni csak a Szent Ko­ro­ná­val tör­té­nő ko­ro­ná­zás­sal le­hetett. 
Annak bizonyossága, hogy Magyarországot Szent István a Szűz Má­­­ria, il­letve a Nagyboldogasszony (a kettő együtt: a Magyarok Nagy­­­­­­­­­­­­asszonya) ol­talmába ajánlotta.
      A Szent Korona misz­té­ri­u­mát nem kis mér­ték­ben gaz­da­gította az a hit is, hogy a Szent Ko­ro­na mint sze­mé­lyi­ség nem­csak jó­sá­gos cse­le­ke­de­tek­re ké­pes, ha­nem a szi­go­rú bün­te­tés­től sem ri­ad vissza. A ki­rály is sze­ret­ve vagy fél­ve tisz­te­lte – ural­ko­dói ma­ga­tar­tá­sá­tól, kon­cep­ci­ó­já­tól, ter­ve­i­től füg­gő­en.     
     Fentiek a Szent Korona misztériumának a legkönnyebben fel­fog­ható kér­dései. Mi az, ami nehezebben érthető a mai ember szá­mára? Azt hisszük, szentségé­ben, misztériumában mindaz benne van, amit szentnek, misztikusnak, ti­tok­nak tekintett a magyar nemzet eszmélése óta. Tehát azt az egész titokzatos vilá­got látnunk kell, ha meg akar­juk érteni a Szent Korona titkát, ami a magyar hitvilágban, a magyar mitológiában benne van – a kezdetektől napjain­kig. Igen, a kezdetek­től napjainkig. És a Szent Korona misztériuma, szentsége a magyar keresztény életnek min­den­képpen (és felekezettől függetlenül) központi, sajátos kér­dése.
       Ha a misztériuma felől közelítjük meg, akkor bizony a Szent Ko­rona a ma­gyar nemzet szent titka. A magyar nemzet fennma­radásá­nak, létének szent titka. A Szent Korona Isten gondolata a magyar létről. Magyarságról, ma­gyar küldetésről.      
       A Szent Korona misztériumának a tartalma koronként más. De mindig az önvédelmi ösztönnel függött össze. Sugalmazta, mit kell tennie a magyar nemzetnek legnehezebb hely­zetek­ben.     
Ami a legnyilvánvalóbb és egy évezrede köztudomású, az éppen a Szent Korona misztériumának központi kérdése:
A Szent Ko­rona Isten és a magyar nemzet viszonyát fejezi ki: a Szent Koronát Isten a magyar nemzetnek meghatározott céllal, meg­határozott üzenettel küldte.(A magyar nemzet ezt évszázadokon át komolyan vette, és semmit sem vett olyan komolyan, mint ezt.)
Figyelembe kell vennünk bizony mindezeket, ha meg akarjuk érte­ni, miért akarták annyira eleink, hogy a Szent Korona legyen a szak­­rális király jog­utódja.
 
 
     16. Hogyan alakult ki a régi európai közjogtörténet legdemokratikusabb fejleménye, a Szent Korona tana?
 
      A Szent Korona közjogi tana kialakulásának legfontosabb kérdése:
 Miképpen tudták felfogni a nagy magyar politikusok a késő-kö­zépkor­ban (ekkor válik kötelező erejűvé a Szent Korona tana, az alkotmá­nyért folytatott hosszú közjogi küzdelem eredményeképpen), hogy a magyarság számára semmi sem fontosabb, mint annak elfo­gadta­tása, hogy a magyar közjogban a király rangban és hatáskörben ne első, hanem második személy legyen, azaz annak elfogadtatása, hogy a királynak felettese legyen, a Szent Korona – jogi személyként, a ma­gyar államhatalom legmagasabb rangú alanyaként... Könnyű meg­­ér­teni eleinket, ha azt is tudjuk, hogy az ő tudatukban e kérdés mi­képpen jelentkezett... Leglé­nyegesebbnek azt tarthatjuk, hogy ők azért ragaszkodtak ahhoz, hogy a régi idők szakrális királyának a jogutódja a Szent Korona le­gyen, mert még értették, érezték, hogy mekkora a különbség a szak­rális király és a minden szakrálistól men­tes ki­rály között, s hogy min­den bizonnyal semmi sem volt számukra elret­tentőbb, mint az, hogy a késő-középkorban beköszöntő új kor királyai már nem elég­szenek meg az országlakos Isten iránti hűsé­gével, hisz nem tekintik, nem is tekinthetik magukat már Isten akarata közve­títőjének, Hídnak orszá­guk és az Ég között, és ezért jobban ragasz­kodnak a hatalomhoz, mint bármelyik szakrális király, s hatal­muk erő­sítése érdekében a hűsé­ge­seket szolgákkal helyettesítik be.
Ámde a változásokkal együtt megjelenő nagy veszélyek felismerése csak erősítette a magyar nemzet méltó képviselői elhatározását, hogy „az elrejtőzött, sehol már fel nem található” szakrális király felségjogait (teljhatalmát) az „el nem rejtőzött, jelen­levő” és tisztelve tisztelt szakrális személyre, a Szent Koronára ruházzák át...
Hogy ennek jelentőségét felfoghassuk, válaszolnunk kell a követ­ke­ző kérdésre is:
Az a korai, szakrálisnak nevezhető társada­lom, amelynek alapja a hűség és amelyben a Föld tulajdonképpen Isten tulaj­dona, és a hata­lommal (sem a politikusi, sem a birtokosi hatalommal) gyakor­latilag nem is lehetett visszaélni, meddig tartott? Nem azonos időpontban ért véget a különböző földrészeken és egyazon földrész különböző orszá­gaiban sem... Mivelhogy a hűség (a csak Istent megillető hűség) a szakrá­lis királyságnak az alapja, Ma­gyarországon a késő-középkor elejéig tartott volna a szakralitás meghatározta életmód, ha a Szent Korona tana nem menti át a követ­kező évszázadokra.
Lássuk mindezt részletesebben:
A tulajdonhoz való viszony a középkori társadalomban változik meg, még­­pe­dig akkor, amikor a valódi hűség (az Istent megillető) hű­bér­úrnak (mint királynak, mint arisztokratának stb.) járó hűséggé silá­nyul. A hűségesek egy része megmarad ugyan szabadnak, de szabad­ságát oklevél, illetve szerződés biztosítja, s a nemes ettől kezdve szi­nonimája ugyan a szabadnak, de már nem szinonimája a hűségesnek.
Az átalakulás egyik szembetűnő velejárója, hogy a királyi ud­va­rokba költözik be a „legkártékonyabb” félelem… Ebben persze semmi meg­lepő nincs, hiszen az uralkodók e korszakban már rend­szerint visszaélnek a hatalmukkal. A félelem aztán termé­szetesen el­üldözi a hűséget, és maga köré vonzza a szolgaságot.
Hogy az európai keresztény világ uralkodói (királyai, fejedelmei, főpapjai, főhivatal­nokai) meddig jutnak a züllés útján, megtudhatjuk Machia­vellit olvasva. Az ő fejedelme már nem törődik Isten aka­ra­tával, s legfőbb uralkodói célja eléggé szégyen­letes, mert nem más, mint a hatalom megtartása.
Felhívjuk itt a figyelmet arra is, hogy már Dante megírta az Isteni színjátékban – mégpedig hitelesen és hatásosan –, hogy mi vár az eu­rópai keresztény világra.
A Dante vészkiáltására minden öntudatos európai nemzet meg­pró­bál válaszolni… Megkezdődik a küzdelem a legveszedelmesebb ural­ko­­dói törekvéseket ellensúlyozni képes alkotmányért.
De a nagy kihívásra a magyar válasz a legmél­tóbb... A magyar vá­lasz a Szent Korona tana.
A korabeli magyarság hivatott képviselői ké­pesek voltak méltó­képpen válaszolni a nagy kihí­vásra: a szakrális király felségjogait (teljhatalmát) a Szent Koronára ruházták át... Azt vegyük itt tekin­tetbe, hogy éppen azáltal, hogy a Szent Korona a szakrális fejedelem jog­utódja, a Szent Korona tana tulajdon­képpen átmenti a későbbi korszakokba a szakrális királyság korának nagy eszményeit. A Szent Korona tanának talán ez a legna­gyobb érdeme.
Isten kegyelméből csak a szakrális uralkodó uralkodhat... Ha az uralkodó nem szakrális király, akkor a monarchiának alkotmányossá kell válnia... Hisz az uralkodó hivatalnokká válik.
   A Szent Korona tana kialakulásának a merőben közjogi megköze­lítése nemkülönben hiteles, természetesen.
A Szent Korona tana hosszú közjogi küzdelmek eredménye­képpen alakul ki. E küzdelem legnyilvánvalóbb célja az alkotmányos király­ság kialakulása feltételeinek a megteremtése.
1222-ben meg­szü­le­tik a ma­gyar köz­jog­fej­lő­dés kez­de­ti sza­ka­szá­nak leg­fon­to­sabb ok­le­ve­le, az Arany­bul­la.
Az Aranybulla kérdésköréből mi most annak a hangsúlyozá­sát tart­juk legfontosabbnak, hogy a XXXI. cik­ke­ly nem­csak az el­len­ál­lá­si jo­got mond­ja ki, ha­nem ki­fe­jez va­la­mi mást is, még­pe­dig azt, hogy a ki­rály és az ál­lam, a ki­rály sze­mé­lye és az ál­lam sze­mé­lyi­sé­ge, az­az a ki­rály és a ko­ro­na már nem azo­no­sak: már el­vá­lasz­tan­dók egymástól.
Megkérdőjelezhetetlen már e korban, hogy a Szent Ko­ro­na irán­ti hű­­ség ar­ra is kö­te­le­zi a ne­mes­sé­get, hogy foglaljon állást akár a tör­vény­sér­tő ki­rály el­len is. A ki­rályi felségjogoknak és a Szent Ko­ro­na jogai­nak az el­vá­lasz­tá­sa tehát ab­ban is ki­fe­je­zés­re jut, hogy el­len­áll­ni és el­lent­mon­da­ni a ki­rály­nak ak­kor le­het, ha az mél­tat­lan­ná vá­lik a Szent Ko­­ro­ná­hoz – megszegvén fo­ga­dal­ma­it. (Ez az Aranybulla XXXI. cikkelye 2. §-ából is ér­te­lem­sze­rű­en kö­vet­ke­zik.)
    A II. Endre századában ugyan nem ala­kul még ki a Szent­ko­ro­na-tan, de az Aranybulla évétől kezdve mintha már éppen az lett volna a közjogi küzdelmek elsődleges célja, hogy kialakulhasson...
Az Aranybullától aztán – a közjogfejlődés korszakait bemutatván – el kell jutnunk ahhoz az időszakhoz, amelyben a Szent Korona válik a szakrális király jogutódjává. Mikor válik azzá?
Az An­jou-kor­szak utá­ni ki­rály­vá­lasz­tás­kor (1387) az or­szág­gyű­lés tag­­jai fel­té­te­le­ket szab­nak a ki­rály­nak, s ezt mintha már a Szent Ko­rona közjogi tanának azon tétele alap­ján tennék, hogy a ki­rály sze­mé­lye és a köz­ha­ta­lom egymástól el­vá­laszt­ha­tók. De mi­vel a köz­ha­ta­lom­ban már a ren­dek is ré­sze­sül­nek, kezdik felfogni, érteni, hogy a Szent Koronához ne­kik, a ren­dek­nek éppen azért van közük, mert a Szent Korona jogalany, tulajdonképpen Ő a magyar államhatalom legmagasabb rangú alanya. Rö­vi­de­sen pe­dig olyan kü­lön­le­ges hely­zet ala­kul ki, amely­ben Ma­gyar­or­szág főem­berei a hatalmat a ki­rály nél­kül, de a Szent Ko­ro­na nevében gyako­rolják.
A ki­rályt, Lu­xem­bur­gi Zsig­mon­dot mint es­kü­sze­gőt a ma­gyar ren­dek le­tar­tóz­tat­ják – és a Szent Ko­ro­na már ekkor alanyává válik egy időre az ál­lam­ha­ta­lom­nak. S ha a Szent Ko­ro­na az ál­lam­ha­ta­lom egye­dü­li ala­nya, az or­szá­gos ta­nács jog­sze­rű­nek tart­ja, hogy a ki­ál­lí­tan­dó ok­le­ve­le­ken a Szent Ko­ro­na pe­csét­je sze­re­pel­jen. Ugyan­ek­kor az esz­ter­go­mi ér­sek fel­ve­szi a Szent Ko­ro­na kan­cel­lár­já­nak cí­mét.
Az or­szág rendjeinek képviselői tehát a Szent Ko­ro­na ne­vé­ben kor­má­nyoz­nak.
Ami­kor né­hány hó­nap múl­va Zsig­mond ki­rály ki­sza­ba­dul, ak­kor ter­mé­sze­te­sen új­ra gyakorolhatja a királyi hatalmat.
Láthattuk, hogy Zsig­mond egyébként már egy korábbi ado­mány­le­ve­lében el­is­me­ri, hogy a Szent Ko­ro­na a közjogban a király fölöttese.
A Szent­ko­ro­na-esz­me ha­té­kony­sá­ga, köz­jog­fej­lő­dést meg­ha­tá­ro­zó ere­je 1440-ben megerősödik. Annak ellenére erősödik meg, hogy a Szent Ko­ro­nát ek­kor csem­pé­szik kül­föld­re.
Mi is történt ekkor, 1440-ben? A ma­gyar ren­dek ki­rályt választa­nak, I. Ulászlót, és nem áll ren­del­ke­zé­sük­re a Szent Ko­ro­na, aki ál­tal a ki­rá­lyi jo­go­kat át­ru­ház­hat­nák a ki­rály­ra, „az al­kal­mas ki­rály­ra”, aho­gyan Ulászlót az 1440. évi or­szág­gyű­lés ha­tá­ro­za­tai alap­ján meg­fo­gal­ma­zott ün­ne­pé­lyes ok­irat­ban ne­ve­zik.
Ez ok­le­vél, mely­ben a ren­dek meg­ma­gya­ráz­zák, mi­ért kény­te­le­nek Ulászlót a Szent Ist­ván fej­erek­lye­tar­tó­já­ról le­vett pótkoronával meg­ko­ro­náz­ni, ár­nyal­tan, hi­te­le­sen fejezi ki azt a Szent­ko­ro­na-esz­mét, amely már köz­jo­gi tan­ná va­ló vá­lá­sa utol­só előtti pil­la­na­tá­ban van.
Mit is fej­te­nek ki ebben a rendek? Ami­kor azt kell meg­ma­gya­ráz­ni­uk, hogy a Szent­ko­ro­­na-esz­me szel­le­mé­ben a Szent Ko­ro­ná­val va­ló ko­ro­ná­zás­ról le kell mon­da­ni­uk, ak­kor a Szent Koronát mint leg­sze­re­tettebb, leg­fél­tettebb, leg­erő­sebb, sőt misz­té­ri­u­má­nak tu­laj­do­nít­ha­tó­an leg­fél­tebb fel­fog­ha­tat­lan és meg­ne­vez­he­tet­len va­la­mit vagy valakit: mint Leg­na­gyob­bat és Mindenekfelettit a leg­mé­lyebb alá­zattal és tisz­te­lettel meg is ta­gad­ják, mond­ván, hogy „ha azt vissza­sze­rez­ni nem le­het, min­den ha­tás hí­ján le­gyen és min­den jel­ké­pi­sé­ge, misz­té­ri­u­ma és ere­je er­re az új ko­ro­ná­ra ér­tes­sék...” És ezek után ki­fej­tik azt a ki­rá­lyi jog­kört is, amely már össz­hang­ban van a ko­ra­be­li ma­gyar korona­eszmével, az­az úgy fej­tik ki, mint­ha az már egy ér­vény­ben lé­vő Szent­­­ko­ro­na-tan ré­sze vol­na.
A Szent­ko­ro­na-tag­sá­got pe­dig már szin­tén úgy ír­ják kö­rül, mint­ha már köz­jo­gi fo­ga­lom­má vált vol­na, egyik tar­tó­osz­lo­pa len­ne már az al­kot­má­nyos monarchiának.
A Má­tyás ki­rály ko­rá­ban visszafordíthatatlanná vált a folyamat, amely során a Szentkorona-eszme kötelező erejű közjogi tanná alakult át… Mintha Mátyás számára nagyon fontos lett volna, hogy méltatlan utódai vagy bárki a jövendő méltatlan tisztségviselői közül ne tudjanak visszaélni a hatalmukkal: ezért a Szent Ko­ro­nát mint jogi személyt a ha­ta­lom tel­jes­sé­ge il­le­sse, tag­ja­i­nak egyi­ke sem – se a ki­rály, se nem­zet, és senki se a nemzet képviseletében –, bizony egyikük se tör­hessen a Szent Korona egész ha­ta­lmára, az­az telj­ha­ta­lom­ra.
 
     17. Melyek a Szent Korona tana legfontosabb kérdései?
 
   A Szent Ko­ro­na a magyar államhatalom legmagasabb rangú ala­nya. Ő a legfőbb személyiség a magyar közjog bonyolult világában. A Szent Ko­ro­ná­ban egye­sül­nek a vég­ér­vé­nye­sen meg­osz­tott tör­vény­ho­zó és vég­re­haj­tó ha­ta­lom ré­sze­sei: a min­denko­ri ki­rály és a min­denko­ri po­li­ti­kai nem­zet.
A Szent Ko­ro­nát mint jogi személyt a ha­ta­lom tel­jes­sé­ge il­le­ti, tag­ja­i­nak (a ki­rály és a po­li­ti­kai nem­zet) egyi­ke sem tör­het a Szent Ko­rona egész ha­ta­l­mára, az­az telj­ha­ta­lom­ra. Ezért leg­főbb ga­ran­ci­á­ja a Szent Korona a ha­ta­lom­meg­osz­tás vég­le­ges­sé­gé­nek (itt nyilván nem a hatalommegosztás modern elvéről van szó, hanem arról, hogy a hatalomból miképpen részesedik a király és a nem­zet), az al­kot­má­nyos­ság meg­tar­tá­sá­nak. Sen­ki és sem­mi nem egyen­­­ran­gú ve­le: a ki­rály a ma­ga kor­lá­to­zott ha­tal­mát csak ad­dig tart­hat­­ja meg, amíg nem for­dul szem­be a fő­ha­ta­lom ala­nyá­val, a Szent Ko­­ro­ná­val. A ki­rályt es­kü­je és hit­le­ve­le és a ha­ta­lom­meg­osz­tást ki­mon­dó tör­vé­nyek kö­te­le­zik ar­ra, hogy ne tör­jön ab­ba a ma­gas­ság­ba, ahol a Szent Ko­ro­na mint köz­jo­gi abszt­rak­ció áll. Ér­te­lem­sze­rű­en kö­vet­­ke­zik fen­ti­ek­ből, hogy a fel­ség­jo­gok összes­sé­ge csak a Szent Ko­ro­nát il­le­ti.
Igen, a Szent Ko­ro­na tana nemcsak a király, hanem a nemzet hatalmát is korlátozza. Mind a ki­rály, mind a nemzet cselekvési lehetőségeit szűkíti (és nemcsak akkor, ha a hatalom akarásáról, birtoklásáról, hanem akkor is, ha pl. al­kotmányozásról van szó), hogy mi­kép­pen a ki­rály sem, a nem­zet sem ha­tá­roz­hat­ja meg a Szent Ko­ro­ná­hoz va­ló vi­szo­nyát. De kérdezzük: mit jelent ez a gyakorlatban? A gyakorlatban ez tulajdon­kép­pen azt jelenti, hogy a nemzetnek nem áll jogában olyan hibákat elkö­vetni, amelyek létében veszélyeztetnék. Például nem áll jogában ide­gen érdekeket a nemzeti érdekek fölé helyezni. Nem áll jogában szer­ves jogfejlődés eredményeképpen létrejött történelmi alkotmányát ide­genből kölcsönzött alaptörvény-gyűjteménnyel felcserélni.
Amikor azt mondjuk, hogy a Szent Ko­ro­ná­ban mint az ál­lam­ha­ta­lom ala­nyá­ban egye­sül­nek a vég­ér­vé­nye­sen meg­osz­tott tör­vény­ho­zó és vég­re­haj­tó ha­ta­lom ré­sze­sei: a min­denko­ri ki­rály és a min­denko­ri po­li­ti­kai nem­zet, a hangsúly nyilván a tör­vény­ho­zó és vég­re­haj­tó ha­ta­lom megosztottsá­gán van, hiszen ennek végérvényessé válása határozta meg a magyar köz­jogtörténetet. Ennek köszönhető, hogy a magyar királyság alkotmá­nyos monarchia maradt az újkorban és a legújabb korban is. (A Habsburg-kor évszázadaiban rendkívüli a jelentősége ennek.)
 
   Vegyük itt tekintetbe,  hogy a végrehajtó hatalmat a király sokáig (egészen 1848-ig) csak az autonóm vármegyével osztotta meg.
Hogyan is volt ez a maga bonyolultságában? Ha a kormány 1848-ig csak a királynak tartozott felelősséggel, akkor miben állhatott a végrehajtó hatalom megosztása a király és a nemzet között? Abban állt, hogy a végrehajtó hatalmat 1848 előtt valóban hatékonyan ellenőrizhették a vármegyék.
A végrehajtó hatalom megosztottsága legérdekesebb kérdésének éppen azt tarthatjuk, hogy a vármegye legnagyobb hatáskörrel bíró tisztségviselője, a választott alispán „alkotmánybírói” hatáskört is ellátott, azaz eldönthette a királyi vagy kormányrendeletről, hogy összhangban áll-e az országgyűlésen hozott törvénnyel.
De 1848-tól már nemcsak a vármegyékkel osztja meg a végrehajtó ha­talmat a király, hanem a magyar kor­mánnyal is. És 1848 óta ellen­őrzi a kormány tevékenységét – a mi­niszteri felelősség révén – az or­szággyűlés.
    A ki­rály a vég­re­haj­tó ha­ta­lom fe­je, de csak al­kot­má­nyo­san kor­má­nyoz­hat. És a ki­rály­nak a vég­re­haj­tó hatalomból va­ló ré­sze­se­dé­se még bo­nyo­lul­tabb kér­dés­sé vá­lik, ha azt is fi­gye­lem­be vesszük, mi­lyen volt a vég­re­haj­tó és a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom egymáshoz va­ló vi­szo­nya.
    A ma­gyar jog­fel­fo­gás a vég­re­haj­tó ha­tal­mat már ré­gó­ta – nem­csak 1848-tól – alá­ren­de­li a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom­nak.
    A ki­rály­nak szem­be kellett néz­nie az­zal a ténnyel, hogy a leg­fon­to­sabb kér­dé­sek­ben a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom má­sik ré­sze­se, az or­szág­gyű­lés fö­lény­be ke­rül­het ve­le szem­ben. Elsősorban azért, mert a tör­vény­ho­­zás fo­lya­ma­tá­ban a kép­vi­se­lő­há­zi vi­ta (a ki­rály ne­vé­ben a kor­mány ál­tal vagy a kép­vi­se­lők ál­tal – önál­ló in­dít­vány­ként – elő­ter­jesz­tett tör­vény­ja­vas­lat és a mó­do­sí­tó ja­vas­la­tok vi­tá­ja) a tör­vény­al­ko­tás gya­kor­la­tá­ban a dön­tő sza­kasz és nem az egy­re ne­he­zeb­ben meg­ta­gad­ha­tó tör­­vény­szen­te­sí­tés.  
                                                                          
Tör­té­nel­münk rend­kí­vü­li hely­ze­te­i­ben a ma­gyar nem­zet hi­va­tott kép­vi­se­lői a Szent­ko­ro­na-tan­nak a hatalomátruházás és a ha­ta­lom­meg­osz­tás el­vé­vel össze­füg­gés­ben le­vő alap­té­te­le­it te­kin­tették ki­in­du­lá­si pont­nak.
Ez alap­té­te­lek kö­zül a leg­fon­to­sab­bak:
Ha a ha­ta­lom tör­vé­nye­s gya­korlásának megszűntek a feltételei, ak­kor ide­ig­le­nes meg­ol­dást ke­re­ső országgyűlést (nem­zet­gyű­lést) le­het, illetve kell megválasztani. De a rendkívüli helyzet­ben megoldást kereső nemzet­gyű­lés csak a Szent­ko­ro­na-tan meg­sér­té­se nél­kül rendelkezhet. Mi­kép­pen? A nem­zetet képviselő gyűlés a ha­tal­mat át­ru­ház­hat­ja: vissza­ál­lít­hat­ja a ki­rály­sá­got vagy a ki­rály nél­kü­li ki­rály­sá­got fo­gad­hat­ja el mint ál­lam­for­mát, kor­mány­zó­ra vagy más­kép­pen – akár el­nök­nek – ne­ve­zett fő­tiszt­vi­se­lő­re ruházván át a ki­rá­lyi fel­ség­jo­go­kat, il­let­ve azok egy ré­szét. (Vegyük tehát itt tekintetbe azt is, hogy a Szent Korona tana jól megfér a köztársasági államformával. Ha Magyarországnak nem volt királya, akkor az országot király nélküli királyságnak nevezték, választott államfőjét pedig kormányzónak.) De akár­hogyan cse­lek­szik a nem­zet, telj­ha­tal­mat sen­ki­re sem ru­ház­hat: sem sze­mély­re, sem kö­zös­ség­re, mert tisz­te­let­ben kell tar­ta­nia a Szent­­ko­ro­na-tan azon alap­té­te­lét, hogy csak a Szent Ko­ro­na bír­hat­ja a ha­ta­lom tel­jes­sé­gét.  
 
   18. Mi a Szentkorona-tagság közjogi fogalma?
 
A Szent Ko­ro­na nem­csak köz­jo­gi abszt­rak­ció (az ál­lam­ha­ta­lom ala­­­nya), ha­nem élő or­ga­niz­mus. Test, mely­nek ré­szei, tag­jai van­nak. Tag­jai mind­azok, akik ré­sze­sei a tör­vény­ho­zó és vég­re­haj­tó ha­ta­lom­nak a tör­té­nel­mi ma­gyar ál­lam­ban: a ki­rály és a po­li­ti­kai ma­gyar nem­zet: 1848-ig a ne­mes­ség (nemzetiségre és felekezeti hovatartozásra va­ló te­kin­tet nél­kül), 1848, il­let­ve 1867 után (szár­ma­zás­ra, felekezeti hovatartozásra és nem­ze­ti­ség­re va­ló te­kin­tet nél­kül) az or­szág min­den sza­va­zó pol­gá­ra. (És természete­sen mindegyiknek családtagjai, nemre való tekintet nélkül.) Ma tag­jai mindazok, akik leszármazottai a Szent Korona egykori tag­ja­i­nak. És itt hívjuk fel a figyelmet arra, hogy nem mond ellent a Szent Korona tanának, hogy a választójog kérdésében is érvé­nye­sül­jön a jogkiterjesztés elve. Ez elvnek ismeretében természe­tesnek tűnik, hogy a Szentkorona-tan szellemében is el lehet fogadni az álta­lános válasz­tójogot. (De azt se hallgassuk el, hogy az általános válasz­tó­joggal mennyire vissza lehet élni. Az írott és elektro­nikus média egyre korlátlanabb manipuláló lehetőségeire gondo­lunk, termé­sze­tesen.)
    
 
19. A Szent­ko­ro­na-tag­ság mi­kép­pen ha­tá­roz­za meg a ma­gyar nép lel­ki éle­tét, ma­ga­tar­tá­sát?
 
Emlékezzünk most ismételten arra, hogy a ré­gi ko­rok­ban azért volt sok a tör­vény­tisz­te­lő em­ber a Szent Ko­ro­na or­szá­ga­i­ban, mert a Szent­­­­­­ko­ro­na-tan nem az alatt­va­lói tu­da­tot, ha­nem a Szentkorona-tag­ság köz­jogi fogalma megha­tározta felelősségérzetet, valamint az egyen­­­­­­rangúság és a méltó­ságteljes magatartás kultuszát erősítette: mert az országlakosi magatar­tásban a mellérendelés és nem az alá­ren­­delés elvének az érvényesülését segí­tette elő.
 
     20. Mi a Szent Korona tu­laj­don­joga?
 
A Szentkorona-tagság fogalma összefüggésben van a Szent Korona ­tu­laj­don­jogával, melynek alapelve: minden birtokjog gyö­ke­re a Szent Ko­ro­ná­ban van, kö­vet­ke­zés­képp a bir­tok a Szent Ko­ro­ná­ra száll vissza.(A bir­tok mag­sza­ka­dás, va­la­mint hűt­len­ség ese­tén há­ram­lik vissza a Szent Ko­ro­ná­ra.)
A Szent Ko­ro­na tulajdonjogát alátámasztó törvények pedig annak biztosítékai, hogy a ki­rály csak mint a Szent Ko­ro­na aka­ra­tának vég­re­hajtója gya­ko­rol­hat­ja a bir­tok­ado­má­nyo­zás és a ne­me­sí­tés jo­gát. A ne­me­sítést, illetve a birtoka­do­mányo­zást a királynak ennek figye­lem­bevételével kell megindo­kolnia.
A Szent Korona tulajdonjogának köszönhető, hogyMagyarország területén idegen állampolgár nem bírhatott föld­tu­laj­dont. (Ha nem így lett volna, Magyarországot a Habsburg-korban valószí­nűleg ol­csón felvásárolták volna.) Ennek csak látszólag mond ellent az a tény, hogy a király kül­honosnak is adományozhatott földet, hiszen a külho­ni megado­mányozása csak akkor vált érvényessé, ha őt a magyar or­szággyűlés honfiúsította: a megado­mányozott tehát csak mint a Szent Korona tagja (mint magyar állampolgár) válhatott Magyarorszá­gon földbir­tokossá.
Nagy jelentőséggel bírt bizony, hogy a ho­no­sí­tás, az ún. indigénák be­­fo­ga­dá­sa nem a király, hanem a Szent Ko­ro­na jo­ga­i­hoz tar­to­zott. Azt je­lentette ez a gyakorlatban, hogy a ho­no­sí­tást a királynak kérnie kellett az or­szág­gyű­lés­től, mégpedig a Szent Ko­ro­ná­nak tett szol­gá­la­tok­ra hi­vat­koz­va. Az országgyűlésnek a honfiúsítást elrendelő határozatával a meg­ado­má­nyo­­zandó tag­já­vá is vált a Szent Ko­ro­ná­nak, mi­u­tán ün­ne­pé­lyes es­küt tett ar­ra, hogy „az or­szág tör­vé­nye­i­nek min­den­ben en­ge­del­mes­ked­ni fog, és en­nek az or­szág­nak a sza­bad­sá­ga­it te­het­sé­gé­hez ké­pest meg fog­ja vé­de­ni, és azok el­le­né­re sem­mit sem fog el­kö­vet­ni, az or­szág­ból an­nak sem­mi vá­rát és sem­mi ré­szét sem fog­ja el­ide­ge­ní­te­ni, ha­nem egész igye­ke­zettel azon lesz, hogy az el­ide­ge­ní­tette­ket vissza­sze­rez­ze.” (1550: 77. tc.)
(Ma­gyarországon csak a Szent Ko­ro­na tag­jainak lehetett föld­bir­toka. És ez bizony azt is jelenti, hogy 1848-ig, a ren­di tár­sa­da­lom ide­jén csak a nemességnek, 1848-tól az ország minden polgárának, hi­szen ez esztendőben minden országlakos – nemzetiségi és felekezeti hovatar­tozásra való tekintet nélkül – befogadtatik a Szent Korona tagjai kö­zé, mégpedig a jogkitejesztés elve alapján.)
Természetesen nemcsak a honosítási törvény védte a magyar föld­tulajdont, hanem az ősiség törvénye is, mégpedig hosszú évszáza­do­kon át.
Nagy jelentőséggel bírt az is, hogy nemcsak a földtulajdon a Szent Koronáé, hanem a stratégiai fon­tosságú ipar­ágak (régen pl. a bánya­ipar, ma pl. az élelmiszeripar vagy az energia­gazdálkodás és a honvé­delem megfelelő színvonalát biztosító ipar­ágak) vagyona is. És mi­képpen régen a bányák, kamarák jöve­delmei is a Szent Korona tulaj­donának elidegeníthetetlen részei voltak, ma a mai stratégiai fontos­ságú iparágak vagyonával kapcsola­tos jogok összessége illeti a Szent Koronát.
    (Jegyezzünk itt meg még annyit, hogy mennyivel gazdagabb lenne a mai magyar nemzet is, ha a rend­szer­változtatás utáni ún. privatizáció során az illetékesek tekintetbe vet­ték volna, hogy a Szent Korona tulajdonjoga szent és sérthetetlen.)
 
    Foly­tat­hat­nánk fejtegetésünket a Szent Korona tanának más érde­kes kérdései be­mu­ta­tá­sá­val, ám er­re most nincs te­rünk.
   A mai kor em­be­re a Szent Ko­ro­na ta­nát már ne­mi­gen ké­pes fel­fog­ni. A Tri­a­non előtti ma­gyar ál­lam­pol­gár, mond­hat­ni, az anya­tej­jel szív­­ta ma­gá­ba. Be­szél­nie sem kel­lett ró­la, min­den ön­tu­da­tos ma­gyar és – ma­gyar­or­szá­gi nem ma­gyar – szá­má­ra olyan volt, mint a le­ve­gő. Bű­vös vé­dő­bu­rok­nak te­kin­tették, amely­ből ki­tör­ni le­het, de nem ér­de­mes. S aminek a hatása talán a leg­jótékonyabb volt: kí­vül­ről áttör­he­tet­len­nek hitték.
 
    21. Mit kell tudnunk a történelmi magyar alkotmányról?

    Elsősorban a következőkre hívjuk fel a figyelmet:
Nem tud­hat­juk, mi tör­tént vol­na, ha a moh­ácsi ka­taszt­ró­fa nem kö­vet­ke­zik be, s ha Moh­ács után a ma­gyar ren­dek nem vá­laszt­ják meg Habs­burg Fer­di­nán­dot (is) ki­rály­nak. Le­het, hogy ak­kor va­la­me­lyik Bu­dán szé­ke­lő ma­gyar ki­rály az or­szág ha­tá­ra­it biz­ton­ság­ban tudván, el­szán­ta vol­na ma­gát a fen­tebb be­mu­ta­tott köz­jo­gi küz­del­mek ered­mé­nye­i­nek el­tör­lé­sé­re, s ab­szo­lút mo­nar­chi­á­vá ala­kí­totta vol­na át az or­szá­got?
I. Fer­di­nánd az or­szág fő­vá­ro­sát kép­te­len meg­tar­ta­ni, s ké­sőbb (bár si­ke­rül az el­len­ki­rállyal, Szapolyai Já­nos­sal ked­ve­ző fel­té­te­lek­kel ki­egyez­nie) mint a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom csá­szá­ra nem is akar ma­gyar ki­rá­lyi szék­he­lyén lak­ni: fon­to­sabb szá­má­ra a né­met-ró­mai bi­ro­da­lom, mint a ma­gyar ki­rály­ság; an­nak ér­de­ke­it nem is ren­de­li alá a ma­gyar ki­rály­ság fel­sza­ba­dí­tá­sa nagy fe­la­da­tá­nak, a ma­gyar ren­di al­kot­mányt vi­szont szí­ve­sen fel­szá­mol­ná...
Nem vé­let­len, hogy a ma­gyar ren­dek­nek a Szent­ko­ro­na-tan vé­del­mé­ben, an­nak misz­té­ri­u­má­ban meg­va­ló­su­ló egy­sé­gét a Habs­burg-kor­szak év­szá­za­da­i­ban az a rém­álom szi­lár­dít­ja meg, hogy a ma­gyar ki­rály el­len­sé­gé­vé vál­hat a ma­gyar ál­lam­nak.
Ek­kor, a XVI. szá­zad har­ma­dik év­ti­ze­d­é­ben kü­lö­nös do­log tör­té­nik: mind a fő-, mind a köz­ne­mes­ség ab­ba­hagy­ja a ve­ze­tő sze­re­pért fo­lyó har­cot, s egy igen erős ha­ta­lom­nak ad­ja át a ve­ze­tést. Ez az erős ha­ta­lom a ma­gyar köz­jog. A köz­jo­gi tan­ná vált Szent­ko­ro­na-esz­mé­vel, a Szent­ko­ro­na-tan­nal le­győz­he­tet­len­né erő­sí­tett köz­jog. Tör­té­nel­münk­ben ezu­tán is meg­ha­tá­ro­zó­ak a gaz­da­sá­gi és ka­to­nai erő­vi­szo­nyok, de leg­meg­ha­tá­ro­zóbb a köz­jog. A ma­gyar tör­té­ne­lem ettől kezd­ve tu­laj­don­kép­pen 1918-ig a köz­jog tör­té­ne­te, il­let­ve a Szent­ko­ro­na-tan tör­té­ne­te. A köz­jo­gi küz­del­mek tör­té­ne­te. S ha nem így lett vol­na, a ma­gyar ál­lam va­ló­szí­nű­leg már a XVI. szá­zad­ban meg­szű­nik lé­tez­ni.
 
22. Miképpen alakult ki, fejlődött a történelmi magyar alkotmány?
 
E vázlatos áttekintésben nem foglalkozhatunk az előzményekkel (vegyük azért itt is tekintetbe, amit fentebb az 1222. évi Aranybulláról és a Szent Korona tana kialakulásáról elmondtunk), hanem mindjárt felvetjük mi­kor és ho­gyan har­col­ta ki a ma­gyar­or­szá­gi ne­mes­ség a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom (és ez­zel pár­hu­za­mo­san a vég­re­haj­tó ha­ta­lom) – vissza­von­ha­tat­lan és meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len – meg­osz­tá­sát?
Mi tette szük­ség­sze­rű­vé és el­ke­rül­he­tet­len­né, hogy a ki­rály el­is­mer­je a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom ré­sze­sé­nek a ren­de­ket? És a fő­ren­dek miképpen kény­sze­rültek arra, hogy a köz­ne­mes­sé­get is be­fo­gad­ják ma­guk kö­zé a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom­ba?
Ke­mény és hosszú köz­jo­gi küz­de­lem meg­ha­tá­ro­zó sza­ka­sza­it kell meg­is­mer­nünk, hogy e kér­dé­sek­re vá­la­szol­ni tud­junk.
E küz­de­lem a (ne­me­si) vár­me­gyék köz­gyű­lé­se­in és az or­szág­gyű­lés­ben fo­lyik.
Ám­de le­het­sé­ges, hogy a fő­ne­mes­ség­nek si­ke­rült vol­na az ek­kor még el­ső­sor­ban a köz­ne­mes­ség­nek ked­ve­ző köz­jog­fej­lő­dést meg­ál­lí­ta­ni, ha egy okos ki­rály nem mé­ri fel, hogy mit kell ten­nie an­nak ér­de­ké­ben, hogy a fo­lya­mat vissza­for­dít­ha­tat­lan­ná vál­jék... Má­tyás ki­rály­ról van szó.
Má­tyás ki­rály – lát­hat­juk ab­ból is, mi­lyen köz­jog­tör­té­ne­ti vál­to­zá­sok vol­tak az ő ko­rá­ban – nagymértékben hoz­zá­já­rult ah­hoz, hogy erő­söd­jön a köz­ne­mes­ség ön­tu­da­ta: elő­ké­szít­ve Szent­ko­ro­na-tag­ság fo­gal­má­nak meg­gyö­ke­re­se­dé­sét.
Az 1486. évi or­szág­gyű­lé­sen Má­tyás ki­rály kez­de­mé­nye­zé­sé­re olyan tör­vé­nye­ket fo­gad­nak el, ame­lyeket méltán nevezhetünk rejtélyeseknek.
 Nagy jelentősége volt már annak is, hogy Mátyás hagyta, hogy elvegyék tőle a nádor kinevezé­sének jogát: hogy sugal­mazta a törvénycikket, mely szerint a nádor többé nem kinevezendő, hanem vá­lasztandó, mégpedig az országgyűlés által. De „eltűrte” azt is, hogy a rendek által választott nádor kezében rendkívül nagy hata­lom össz­pon­­tosuljon. Nem marad el jelentőségben mind­ezek mögött az or­szággyűlés és a vármegyei közgyűlés hatáskörének a bővítése.
     A hatalommegosztás véglegessé válásáért mit tesz Mátyás? Mire készteti – nemcsak eréllyel, de ügyes diplomáciával is –, mire veszi rá az or­szággyűlést? Elsősorban olyan törvények megalkotására, ame­lyek mindennél fontosabbá, nélkülözhetetlenné teszik az ország­gyűlés és a vármegyei közgyűlés intézményét. Az 1486. évi dekré­tum 60. tör­vénycik­ke a legjelentősebb e vonatkozásban. E törvénycikk mondja ki, hogy a vármegye főispánja többé nem választhat ki bárkit alispán­nak, ha­nem csak az il­lető vármegyéből valamely jeles férfiút, de aki – s ennek lesz beláthatatlan követ­kezmé­nye – nem a király előtt tesz esküt, mint a főispán, hanem a vár­megye közgyű­lése előtt.
Ezzel ­kez­dő­dik el az a fo­lya­mat, mely­nek so­rán kiteljesedik a vár­me­gyei önkormányzat.     
    A XV. század végi dekrétumok (országgyűlésen meghozott tör­vények) a köznemesség közjogi küzdelmének további sikereiről tanús­kodnak.
II. Ulászló II. dek­ré­tu­ma to­vább nö­ve­li an­nak a vár­me­gyé­nek a ha­tás­kö­rét, amely­nek meg­tör­he­tet­len ere­jé­re oly nagy szük­ség lesz a Moh­ács utá­ni kor­szak­ban, ami­kor ve­szély­be ke­rül az al­kot­mány és a ma­gyar ál­la­mi­ság még a tö­rök ál­tal meg nem szállt or­szág­ré­szek­ben is.
Még jelentősebbek az 1498. évi országgyűlés változtatásai.
Az 1498:7. törvénycikk a Mátyás utáni korszak legjelentősebb közjogi változtatását je­lenti be: a köznemesség képviseletet nyert a királyi tanács­ban.
De az 1498. évi országgyűlésen újabb törvényt alkotnak a vár­me­gyei ön­kormányzat kifejlődésének erősítésére is.
Az 1504. évi országgyűlésen hozott törvényekkel a sajátos rendi társada­lom kialakulásának, azaz a magyar királyság alkotmá­nyossá válásának fo­lyamata visszafordíthatatlanná válik.
Az 1504:1. tc. kimondja nemcsak azt, hogy a hadi adót az ország rendjei­nek kell megajánlani, de azt is, hogy ha ezt vala­melyik vármegye nem tartaná be, és önként a szokott ka­mara­nyere­ségen felül adót ajánlana és szolgáltatna be a király­nak, akkor azon vár­megye nemesei a nemesi rendből kizáratnak.
Miért éppen az adómega­ján­lási jog meg­alkotásával kezdődött meg a rendi társadalom kialakulása hosszú fo­lya­matá­nak leglényegesebb, befejező szakasza? Mert az a tény, hogy az ún. rendkívüli adót, a hadi adót csak országgyűlésen ajánlhatják meg a vármegyék képviselői, tulaj­donképpen meg­fosztja a királyt annak lehetőségétől, hogy „elfelejtsen” or­szággyű­lést össze­hívni. A rendeknek természe­tesen gondjuk volt rá, hogy az adómegajánlás céljá­ból összehívott or­szággyűlés csak azután határozzon az adómegajánlás kérdésé­ben, mi­után elfogadta a ren­dek szerint legfontosabb törvénycikkeket. Igen, így vált elsorvaszt­hatalanná az országgyűlés intéz­ménye.
A három év múlva, 1507-ben összehívott ország­gyűlés pedig kimondja, hogy a király rendeletei érvénytelenek, ha nem a köz­nemesi tanácsosok beleegye­zésével adja ki őket, és tisztségeket sem ado­mányoz­hat a király e tanácsosok beleegye­zése nélkül. (1507: 5. tc.)
De van még valami rendkívüli az 1507. évi dekrétum 7. és 8. tör­vénycik­ké­ben is. Az 1507:7. törvénycikk kimondja, hogy ha bárki a királyi tanács­ban az or­szág érdekei vagy a törvények ellen cseleked­nék, az or­szág­gyűlés – a közne­mesi taná­csosok jelentése alapján – őt felelősségre vonhatja mint hazaárulót. Nem más ez, mint annak az elvnek az elfo­gadása, hogy a királyi tanács (mint kor­mányzó testü­let) fele­lősséggel tartozik annak az országgyűlésnek, amelyben a meghatá­rozó szerep ekkor már a köznemességé. Még határozottabb hangvételű az 1507:8. törvénycikk, amely az előző tör­vénycikk hatályát kiter­jeszti mindenkire, aki az ország törvé­nyeit meg­sérti, a legmagasabb rangú egyházi és világi méltó­ságokra, valamint a legha­talmasabb fő­urakra is.
1518-ban a főnemesség – nem először – megpróbálja visszafordítani a közjog­fejlődés folyamatát. Törvénytelenül (a köznemesség nélkül hozott határozattal) átala­kítják a kormányrendszert: kiszorítják a királyi ta­nácsból a köznemeseket. A közne­mes­ség is megtartja a maga or­szággyűlését, amelyen törvényeket hoz – különös tekin­tettel arra, hogy II. Lajos még kiskorú, 12 esztendős – a királyságnak mint intéz­mény­nek megszilárdítása, zavartalan, hatékony műkö­dése, valamint a rendi társa­dalom intézményeinek és a köznemes­ség helyzetének erősí­tése érdekében. (E törvények II. Lajos 1518. évi [bácsi] dek­rétumai né­ven válnak ismertté.)
 Nem nehéz felismerni, hogy a köznemesség ezen az országgyű­lé­sen ar­ról határoz, hogy az ország irányítását a megyei nemesi önkormány­zat min­tájára szervezzék át, hisz a legfeltűnőbbek ép­pen azok az új törvények, ame­lyek az or­szág vezetésében is meg­erősítenék a válasz­tott tisztségviselők helyzetét.
Az 1518. évi bácsi országgyűlés további törvénycikkei is a köz­ne­messég elszántságát és fölényét bizonyítják.
De az 1518. évi törvényekből az is kitűnik, hogy a közne­messég nem óhajtja kizárni a hatalomból a főnemességet, csupán a király­ság alkotmányossá­gát biztosító intézményeket erősíti meg határo­zataival. A tökéletes alkotmányos monarchiát nem a közne­messég hatalmi fölényével képzeli el, hanem az erős ki­rálynak és az erős rendeknek a törvényhozó és végrehajtó hatalomból való ré­szese­désével; e hatalom­megosztást sérthetetlen törvények szabá­lyoznák, illetve bizto­sítanák. Egyetlen irányelvet emelnek minden más fölé: az alkot­mány, az összes törvények, azaz az egész közjog feltétlen tiszte­letét.
 
23. Miképpen ítélhetjük meg ma Werbőczy István Hármaskönyvét?
 
Werbőczy István Hármaskönyvét nem ne­héz ki­kö­vet­kez­tet­ni ko­rá­nak, il­let­ve az elő­ző ko­rok köz­jo­gi küz­del­me­i­ből. Ami azt is je­len­ti, hogy e köz­jo­gi küz­del­mek Werbőczyt mint köz­jog­tör­té­nészt, mint köz­jog­ászt iga­zol­ják s nem mint jog­al­ko­tót. Ami per­sze még azt is je­len­ti, hogy Werbőczy mint po­li­ti­kus mél­tó kép­vi­se­lő­je volt a ko­ra­be­li köz­ne­mes­ség­nek, a ko­ra­be­li köz­jog­nak leg­hi­va­tottabb ma­gya­rá­zó­ja volt és mint köz­jog­tör­té­nész is fe­lül­múl­ha­tat­lan volt, de nem áll­ja meg a he­lyét a vád, hogy ra­vasz­sá­gá­val oly ha­ta­lom­ra tett szert, hogy ő lett a tör­vény­ho­zói ha­ta­lom: há­bo­rí­tat­la­nul bi­to­rol­hatta a ki­rály és az or­szág­gyű­lés min­den ha­tás­kö­rét. Most eh­hez azt te­gyük még hoz­zá, hogy a Werbőczy ko­rát kö­ve­tő kor­sza­kok köz­jo­gi küz­del­mei is iga­zol­ják, hogy a Hármaskönyv a XVI. szá­zad ele­jé­ig meg­szi­lár­dult ren­di tár­sa­da­lom (Werbőczytől füg­get­le­nül is lé­te­ző) köz­jo­gá­nak hi­te­les össze­ge­zé­se.
Fen­teb­bi ér­té­ke­lé­sün­ket te­hát ab­ból is ki­kö­vet­kez­tet­het­jük, hogy a kö­vet­ke­ző kor­szak, a Habs­burg-kor 4 év­szá­za­da köz­jo­gi küz­del­me­i­nek ma­gyar po­li­ti­ku­sai na­gyon erős köz­jog­ra hi­vat­koz­nak. Olyan­ra, amely év­szá­za­dos fej­lő­dés ered­mé­nye és nem rög­tön­zés. Ők si­ker­rel hi­vat­koz­nak a Werbőczy ál­tal ki­fej­tettek­re is, de nem mint a köz­jog­nak új (egy ra­vasz és le­le­mé­nyes jo­gász­nak kö­szön­he­tő) fej­le­mé­nyé­re, ha­nem mint ke­mény köz­jo­gi küz­del­mek­ben meg­pró­bált, meg­szi­lár­dult köz­jog­ra.
A ma­gyar po­li­ti­ku­sok fö­lé­nye a Habs­burg-kor­ban bé­csi el­len­fe­le­ik­kel szem­ben nyil­ván­va­ló. De nem azért győ­ze­del­mes­ked­nek a ma­gyar al­kot­mány, az önál­ló ma­gyar ál­la­mi­ság, az or­szág te­rü­le­ti in­teg­ri­tá­sa, a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom meg­osz­tott­sá­ga, a vár­me­gyei ön­kor­mány­zat meg­őr­zé­sé­ért ví­vott har­cuk­ban, mert Werbőczy jó stra­té­gi­át és tak­ti­kát dol­go­zott ki szá­muk­ra Hármaskönyvében, ha­nem azért győ­ze­del­mes­ked­nek, mert tud­ják, amit Werbőczy is na­gyon jól tu­dott (s ami­nek Werbőczy is kö­szön­hette győ­zel­mét), tud­ják (már szü­le­ik, nagy­szü­le­ik is tud­ták), hogy az al­kot­mányt a leg­na­gyobb szent­ség­nek kell te­kin­te­ni­ük: hogy a meg­be­csült tör­vényt könnyű meg­be­csül­tet­ni: hogy jo­got csak attól le­het el­ven­ni, aki a jog­ról ma­ga le­mond. Egy tit­kot is­mer­nek te­hát, s ez nem más, mint az, hogy ha a köz­jog­gal azo­no­sít­ják ma­gu­kat, ak­kor el­len­fe­le­ik meg­hát­rál­nak. Te­gyük hoz­zá: gyen­ge, meg nem ala­po­zott, meg nem be­csült, meg nem pró­bált köz­jog­ra hi­á­ba hi­vat­koz­tak vol­na.
Werbőczy Moh­ács előtt egy év­ti­zed­del már hi­á­ba ta­lál­hatta vol­na ki akár min­den idők leg­tö­ké­le­te­sebb tör­vé­nye­it, az újabb tör­vény­al­ko­tás leg­tö­ké­le­te­sebb in­téz­mé­nye­it, a vég­re­haj­tói ha­ta­lom­nak a ma­gyar vár­me­gyei ön­kor­mány­zat in­téz­mé­nye­i­nél ha­té­ko­nyabb el­len­őr­ző ál­lá­sa­it, sem­mi nem ma­radt vol­na meg be­lő­le.
Ab­ban a ne­héz hely­zet­ben csak az ma­rad­ha­tott fenn, ami­ről min­den­ki (vé­del­me­zői és tá­ma­dói egya­ránt) tudván tud­ta, hogy ré­gi, ál­lan­dó, meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len.
A ma­gyar köz­jo­got s benne Werbőczy Hármaskönyvének tör­vé­nye­it, jog­szo­ká­sa­it ilyen­nek te­kin­tette a kor, de ép­pen nem azért, mert Werbőczyt újí­tó­nak te­kin­tették, ha­nem mert a ré­gi jog is­me­rő­jé­nek, meg­bíz­ha­tó meg­fo­gal­ma­zó­já­nak. Werbőczy si­ke­rét te­hát nem le­het csak ügyes­sé­gé­vel, ra­vasz­sá­gá­val, le­le­mé­nyes­sé­gé­vel, zse­ni­a­li­tá­sá­val ma­gya­ráz­ni, s az­zal sem, hogy erős tá­mo­ga­tói vol­tak.
Werbőczy a Hármaskönyvet 1514-ben nyújt­ja be az or­szág­gyű­lés­nek, s ak­kor a ma­gyar ren­di tár­sa­da­lom ki­ala­ku­lá­sá­nak leg­fon­to­sabb kér­dé­sé­ben már nem volt szük­ség mó­do­sí­tás­ra. A tör­vény­ho­zó és vég­re­haj­tó ha­ta­lom meg­osz­tott­sá­ga ak­kor már meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len tény. Va­ló­já­ban mit tett Werbőczy?
A ma­gyar köz­jog a XVI. szá­zad ele­jén va­ló­ban olyan, ami­lyen­nek Werbőczy be­mu­tat­ja, ami­lyen­nek a Werbőczy össze­fog­la­lá­sá­ból meg­is­mer­het­jük. Werbőczy nem ta­lál­hat­ja ki a min­den ne­me­sek egy és ugyan­azon sza­bad­sá­gá­nak el­vét, nem ta­lál­hat­ja ki a Szentko­ro­na-tant, nem dönt­he­ti el, hogy a tör­vény­ho­zó ha­tal­mat a ma­gyar ki­rály és a ma­gyar or­szág­gyű­lés együtt al­kot­ják, nem ta­lál­hat­ja ki a me­gyei ön­kor­mány­zat sa­já­tos­sá­ga­it: mind­eze­ket ő nem­csak is­me­ri, de a ko­ra­be­li köz­jo­gi küz­del­mek­ben is meg­fi­gyel­he­ti ha­té­kony­sá­gu­kat. Ha a tör­vé­nyek­nek nem csak meg­fo­gal­ma­zó­ja, ha­nem al­ko­tó­ja lett vol­na, köny­ve nem­csak hogy nem vál­ha­tott vol­na tör­té­nel­münk je­len­tős jog­for­rá­sá­vá, de fenn sem ma­rad­ha­tott vol­na.
Mind­azon­ál­tal Werbőczy szö­ve­gét nem te­kint­het­jük szent szö­veg­nek, ame­lyet csak ér­tel­mez­ni, ma­gya­ráz­ni le­het­ne, bí­rál­ni nem. El­ső­sor­ban tör­té­né­szi meg­ál­la­pí­tá­sa­it kell kri­ti­ká­val fo­gad­nunk. A ki­rály és a ne­mes­ség vi­szo­nya bi­zonnyal nem úgy vált olyan­ná, ami­lyen Werbőczy ko­rá­ban volt, aho­gyan Werbőczy el­me­sé­li, mint ahogy a ne­mes­ség sem úgy ala­kul­ha­tott ki, aho­gyan ő lát­ja. Ami Werbőczyben hi­te­les, az sa­ját ko­rá­nak köz­jo­ga.
A Hármaskönyvnek a tör­vény­al­ko­tás al­kot­má­nyos gya­kor­la­tá­ról szó­ló II. Ré­sze 3. cí­mé­re, va­la­mint a hí­res, annyit vi­ta­tott ré­sze­i­re uta­lunk el­ső­sor­ban, azok­ra, ame­lyek­ben a fő- és köz­ne­me­sek egy és ugyan­azon ne­me­si sza­bad­sá­gá­nak el­vé­re, a Szent­ko­ro­na-tan­ra s a Szent­ko­ro­na-tag­ság köz­jo­gi fo­gal­má­ra hív­ja fel a fi­gyel­met.
Amit Werbőczy a köz­jog­ról, a ren­di sza­bad­ság­jo­gok­ról, a Szent­ko­ro­na-tan­ról, va­la­mint a Szent­ko­ro­na-tag­ság­ról mond, azt a kor­szak mai ku­ta­tó­ja is ki­kö­vet­kez­tet­het­né – elolvasván a Werbőczy előtti száz esz­ten­dő or­szág­gyű­lé­se­ken ho­zott tör­vé­nye­it.
De Werbőczyt sza­ki­ro­dal­munk egy ré­sze szí­ve­sen, de annál igaztalanabbul ru­ház­za fel em­ber­fö­lötti ha­ta­lom­mal, feltételezvén, hogy nem jo­got ma­gya­rá­zott, nem tör­vé­nye­ket gyűj­tött egy­be, ha­nem jo­got al­ko­tott.
Felhívtuk fen­tebb a figyelmet azo­kra a dek­ré­tu­mo­kra, ame­lyek iga­zol­ják: a Werbőczy előtti kor­sza­kok­ban erő­sö­dik meg­tö­ret­he­tet­len­né a ma­gyar köz­jog. Ami azt is je­len­ti, hogy a Werbőczynek tu­laj­do­ní­tott „esz­mék­nek, ta­ní­tá­sok­nak” s az ál­ta­la te­rem­tett­nek hitt Szent­ko­ro­na-tan­nak már meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pe volt jó­val az ő fel­lé­pé­se előtt is.
Mi­e­lőtt to­vább men­nénk, hív­juk fel azért még egy­szer a fi­gyel­met ar­ra, hogy ami­kor azt mond­juk, hogy a Habs­burg-kor­ban a ma­gyar köz­jog men­ti meg a ma­gyar ál­la­mot, nem a Tripartitumra gon­do­lunk el­ső­sor­ban, ha­nem az 1526 előtti és utá­ni év­szá­za­dok dek­ré­tu­ma­i­ra.
Vegyük itt tekintetbe azokat a Habs­burg-ko­ri dek­ré­tu­mok­at, ame­lyekből kikövetkeztethetjük, mi­kép­pen győ­ze­del­mes­ked­tek a Habs­burg-kor­ban a ma­gyar ren­dek a ma­gyar al­kot­mány, az önál­ló ma­gyar ál­la­mi­ság, az or­szág te­rü­le­ti in­teg­ri­tá­sa, a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom meg­osz­tott­sá­ga, a vár­me­gyei ön­kor­mány­zat meg­őr­zé­sé­ért ví­vott har­cuk­ban.
Kezd­jük az 1527. évi­vel, amely olyan es­kü le­té­te­lé­re kö­te­lez­te a Habs­burg-há­zi ma­gyar ki­rályt, amely­ben benne van a leg­lé­nye­ge­sebb: az al­kot­mányt, a tör­vé­nye­ket (a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom meg­osz­tott­sá­gát, a vár­me­gyei ön­kor­mány­zat in­téz­mé­nyei fenn­ma­ra­dá­sát, élet­ké­pes­sé­gét biz­to­sí­tó­kat stb.) a ki­rály­nak meg kell tar­ta­nia, azo­kat nem mó­do­sít­hat­ja a ma­gyar ren­dek be­le­egye­zé­se nél­kül, az or­szág te­rü­le­ti ép­sé­gét biz­to­sí­ta­nia kell, te­rü­le­té­ből sem­mit hoz­zá nem csa­tol­hat bi­ro­dal­ma más or­szá­gai te­rü­le­té­hez, a ma­gyar ál­la­mi­ság meg­tar­tó in­téz­mé­nye­it nem sor­vaszt­hat­ja, ha­nem csak erő­sít­he­ti.
S az I. Fer­di­nánd ko­ra or­szág­gyű­lé­se­i­nek ha­tá­ro­za­tai már bi­zo­nyít­ják, hogy ami az es­kü­ben benne van, azt ko­mo­lyan is ve­szik.
Ki­de­rül a köz­jo­gi küz­del­mek egész for­rás­anya­gá­ból, hogy ab­ban, ami az el­ső Habs­burg-ki­rá­lyok ide­jén tör­té­nik, nincs sem­mi rög­tön­zéssze­rű, A vár­me­gyei ön­kor­mány­zat to­vább erő­sö­dik a Habs­burg-kor­ban. Az 1542: 17. tör­vény­cikk ál­ta­lá­nos ön­adóz­ta­tá­si jo­got biz­to­sít a vár­me­gyé­nek. Az 1543: 10. tc. to­vább­fej­lesz­ti az adóz­ta­tá­si jo­got, rend­kí­vü­li le­he­tő­sé­ge­ket biz­to­sít­va a vár­me­gyé­nek: sa­ját csa­pa­to­kat tart­hat fenn és há­zi pénz­tá­rat lé­te­sít­het.
Fen­tebb már utal­tunk rá, hogy a vár­me­gyei ön­kor­mány­za­tok kü­lö­nö­sen az­óta ké­pe­sek ha­té­kony el­len­ál­lás­ra a köz­pon­to­sí­tó tö­rek­vé­sek­kel szem­ben, ami­ó­ta nem a ki­rály ál­tal ki­ne­ve­zett fő­is­pán áll a me­gyei ön­kor­mány­zat élén, ha­nem a me­gyei köz­gyű­lés vá­lasz­totta al­is­pán. Az 1504:2. tc. már el­ren­de­li, hogy a fő­is­pán­nak a vár­me­gyei ne­me­sek kö­zül, még­pe­dig a me­gyei köz­gyű­lés aka­ra­tá­val és hoz­zá­já­ru­lá­sá­val kell ki­ne­vez­nie. Az 1548:70. tör­vény­cik­kel a me­gyei ön­kor­mány­zat tel­jes­sé vá­lik, mert ez ki­mond­ja, hogy az al­is­pánt a vár­me­gyei ne­mes­ség sza­ba­don vá­laszt­ja, a fő­is­pán­nak pe­dig csak a meg­erő­sí­té­si jog ma­rad meg: „Az al­is­pá­no­kat ne az is­pán egye­dül ne­vez­ze ki, ha­nem az or­szág decretumai ér­tel­mé­ben az egész vár­me­gye meg­egye­zé­sé­vel kell meg­vá­lasz­ta­ni.”
A vár­me­gyei ön­kor­mány­za­tot sért­he­tet­len­né erő­sí­tő Habs­burg-kor ele­ji tör­vény­cik­kek mel­lett idéz­het­jük a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom meg­osz­tott vol­tát meg­erő­sí­tő­ket is, azo­kat, ame­lyek a II. Ulászló dek­ré­tu­mai tör­vény­cik­ke­i­nél ha­tá­ro­zottab­ban és pon­to­sab­ban mond­ják ki, hogy a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom a ki­rályt és a ren­de­ket (a po­li­ti­kai nem­ze­tet) il­le­ti. Ilyen az 1635: 18. tör­vény­cikk, mely kü­lön meg­erő­sí­ti a Wer­bőczy Hármaskönyvének a tör­vény­ho­zó ha­ta­lom­ról szó­ló ré­szét.
Ez utób­bi tör­vény­cikk meg­al­ko­tá­sa kö­rül­mé­nye­i­hez fűz­zünk hoz­zá még annyit, hogy a ma­gyar ren­di tár­sa­da­lom ki­ala­ku­lá­sa kér­dés­kö­ré­ből a leg­fon­to­sabb­nak ép­pen azt tart­hat­juk, hogy ami­kor a ma­gyar ren­dek Moh­ács után meg­vá­laszt­ják az el­ső olyan Habs­burg-há­zi ki­rályt, akit nem le­het rá­ven­ni, hogy a ma­gyar ki­rály­ság te­rü­le­tén lak­jék, mert egy személyben a Né­met-ró­mai Bi­ro­da­lom csá­szá­ra is, ak­kor a ma­gyar ki­rály­ság­ban tör­vényt a ki­rály már csak az or­szág­gyű­lés­sel együtt al­kot­hat. A ma­gyar ál­la­mi­ság fenn­ma­ra­dá­sá­nak – a vár­me­gyei ön­kor­mány­zat in­téz­mé­nyei mel­lett – az idő­ponttól kezd­ve ez a leg­főbb biz­to­sí­té­ka. Mind­ezen, az al­kot­mányt to­vább erő­sí­tő tör­vé­nye­ket a ma­gyar or­szág­gyű­lés­nek alig­ha si­ke­rült vol­na meg­hoz­nia, il­let­ve a ki­rállyal szen­te­síttet­nie, ha a ma­gyar köz­jog nem hosszan tar­tó, ke­mény köz­jo­gi küz­del­mek­ben ala­kult vol­na ki, il­let­ve szi­lár­dult vol­na meg, ha­nem ép­pen leg­fon­to­sabb ré­sze­it, mint ami­lyen a Szent­ko­ro­na-tan vagy a tör­vény­ho­zó és vég­re­haj­tó ha­ta­lom­nak a ki­rály és a ren­dek kö­zött va­ló meg­osz­tottsága, Werbőczy ta­lál­ta vol­na ki.
 
 
24. Mikor alakult át Magyarországon – a jogkiterjesztés elve alapján – a rendi alkotmány polgári alkotmánnyá?
 
A jog­ki­ter­jesz­tés el­ve alap­ján szá­mol­ja fel a ma­gyar­or­szá­gi és az er­dé­lyi or­szág­gyű­lés 1848-ban a ren­di tár­sa­dal­mat. 1848-ig csak a ne­me­sek tag­jai a Szent Ko­ro­ná­nak, 1848-tól, il­let­ve 1867-től az or­szág min­den vá­lasz­tó pol­gá­ra.
De a jog­ki­ter­jesz­tés el­ve ér­vé­nye­sül ak­kor is, ami­kor – 1927-ben – az or­szág­gyű­lés fő­ren­di há­za át­ala­kul korporatív jellegű fel­ső­ház­zá.1927 januárjában tartja alakuló ülését a felsőház. Horthy Mik­lós jog­gal büsz­kél­ke­dik a ko­ra­be­li jog­ki­ter­jesz­tés ez ered­mé­nyé­vel Em­lék­ira­ta­i­ban: „Az új fel­ső­ház négy csoportból ala­kult és tag­jai nagy több­sé­gük­ben vá­lasz­tás út­ján nyer­ték meg­bí­za­tá­su­kat. A Habs­burg–Lot­ha­rin­gi­ai-ház­nak azok a tag­jai, akik Ma­gyar­or­szá­gon él­tek, ott elő­írt mennyi­sé­gű föld­adót fi­zető nagybirtokot bír­tak tulajdonul, és ma­gya­rul tud­tak, a kor­ha­tár el­éré­sé­vel a fel­ső­ház tag­ja­i­vá vál­tak. A ré­gi fő­ne­me­sek kö­zül azok, akik­nek aze­lőtt a fő­ren­di­ház­ban örö­kös tag­sá­gi jo­guk volt, és meg­fe­le­ltek azok­nak a fel­té­te­lek­nek is, ame­lye­ket előbb a Habs­bur­gok­ra vo­nat­ko­­zó­an fel­so­rol­tam, sa­ját so­ra­ik­ból ta­go­kat vá­laszt­hattak a fel­ső­ház­ba. Az ő kép­vi­se­le­tük lét­szá­ma fe­le­annyi volt, mint a tör­vény­ha­tó­sá­gok: vár­me­gyék és vá­ro­sok ál­tal vá­lasz­totta­ké; ezek a leg­na­gyobb cso­por­tot al­kották, a fel­ső­ház­nak kö­zel egy­har­ma­dát. Hi­va­tal­ból lettek a fel­ső­ház tag­jai bi­zo­nyos mél­tó­sá­gok és hi­va­ta­lok vi­se­lői, köz­tük a ka­to­li­kus püs­pö­kök, a pro­tes­táns egy­há­zi fő­ha­tó­sá­gok kép­vi­se­lői, két főrabbi, to­váb­bá a leg­fel­sőbb bí­ró­sá­gok el­nö­kei és má­sok. Az egye­te­mek, egyéb köz­mű­ve­lő­dé­si in­téz­mé­nyek, úgy­szin­tén a ke­res­ke­de­lem, az ipar, a me­ző­gaz­da­ság és a sza­bad fog­lal­ko­zá­sok or­szá­gos szer­ve­ze­tei vá­lasz­tás út­ján küld­ték be kép­vi­se­lő­i­ket. Vé­gül 44 ta­got a kor­mány­zó ne­vez­he­tett ki.”
A jog­ki­ter­jesz­tés­ről még annyit je­gyez­zünk meg, hogy mi­vel a köz­jo­got nem meg­vál­toz­tat­ja, ha­nem ki­ter­jesz­ti az ál­ta­la biz­to­sí­tott sza­bad­ság­jo­gok ha­tá­lyát egyre több or­szág­la­kos­ra, illetve min­den or­szág­la­kos­ra, a köz­jog leg­fon­to­sabb, ré­gi, sok pró­bát ki­állt in­téz­mé­nye­it nem gyön­gí­ti, ha­nem erő­sí­ti.
 
     25. Miért nem ismerik, tanítják, tisztelik méltóképpen a mai Magyarországon a történelmi magyar alkotmányt és a Szent Korona tanát?
 
Gimnáziumainkban elsősorban történelemórákon ismerkedhetne ta­nu­lóifjúságunk a közjogtörténetünk, valamint a Szent Korona misz­té­riuma és tana legérdekesebb kérdéseivel, ám ez ismerkedés általá­ban elmarad... A történelemtanároktól ez ismerkedés elmaradá­sát a szülők nagy ritkán számon kérik. Ilyenkor a tanárok előadják mentsé­güket, mely a legtöbb esetben elfogadható. Egyetemi hallgató koruk­ban nem ismerkedhettek meg a magyar nemzet hiteles törté­nelmével, hát akkor most mit tegyenek? Igen, azon szoktak a tör­ténelemtanárok sirán­koz­ni, hogy a Mohács utáni magyar történel­met bemutatván nincs mivel erősíteniük tanítványaik nemzeti önérzetét, mert a Mo­hács utáni törté­nelmünk már csak vereségekkel van tele... Pedig a magyar történelem Mohács után is gazdag győzelmekben... Ezek nem csatatéri, hanem köz­jogi győzelmek... Tör­té­nel­münk­ben Mo­­­hács után is meg­ha­tá­ro­zó­ak a gaz­da­sá­gi és ka­to­nai erő­vi­szo­nyok, de leg­meg­ha­tá­ro­zóbb a köz­jog. A ma­gyar tör­té­ne­lem ettől kezd­ve tu­laj­don­kép­pen 1918-ig a köz­jog tör­té­ne­te, il­let­ve a Szent­ko­ro­na-tan tör­té­ne­te. A köz­­­jo­gi küz­del­mek tör­té­ne­te. (Kimutattuk ezt fentebb is.) S ha nem így lett vol­na, a ma­gyar ál­lam va­­ló­szí­nű­leg már a XVI. szá­zad­ban meg­szű­nik lé­tez­ni. Miért nincs szó ezekről a köz­jogi győzelmekről a történelemköny­vekben? Miért nem olvashat a tanár ezekről a közjogi győzelmekről ta­nári segéd­könyvekben?
Közjogi győzelmekkel van tele a Habsburg-kori magyar történelem, s e győzelmeket nemcsak azért kellene bemutatni történelem­órákon – nemcsak egyetemeken, de gimnáziumokban is –, mert különben érthe­tetlen, hogy a magyar rendek ellenállását a Habsburg-házi uralko­dók­nak miért nem sikerült megtörniük (a történelmi alkotmányt, de külö­nösen a Szent­ko­ro­na-tan­t mint ha­tal­mukat gyön­gí­tő­t eltörölni akarván), hanem azért is, mert e nagy közjogi győzelmek megismerése hatéko­nyan erősíthetné a mai fiatal nemzedékek nemzeti öntudatát.
 
26. Csak a magyar nemzetnek van szüksége a magyar közjogi hagyományokra?
 
Mielőtt e kérdésre válaszolnánk, mondjuk ki a következőket: az Európai Unióba való belépésről még a leg­első tárgyalást is csak azután lett volna szabad elkezdeni, miután hely­reállítottuk a jogfolytonosságot.
    A 2006. esztendő legidőszerűbb kérdései közé tartoznak bi­zony a következők is: A Szent Korona és az Európai Unió össze­egyeztethető-e?… Miért lehetne példaértékű az Európai Unió számára, hogy a Szentkorona-tan a Kárpát-medencében harmóniát teremtett, az el­lene forduló nacionalizmusok viszont diszharmóniát – Trianon után? Miért állna érdekében még az Európai Uniónak is, hogy a magyar nemzet helyreállítsa a köz­jog-­foly­to­nos­sá­got a Szent Ko­ro­na vé­del­me alatt, a Szent Ko­ro­na ta­na által érvényesülő törvénysértés jogot nem alapít elve alap­ján?
   Derűlátásunkat most, 2006-ban, ha van okunk derűlátásra, minek is köszönhetjük? Változóban van a világ nemzeteinek a viszonya a ma­gyar nemzethez… Miképpen?
Segítségünket kérik egy nagy küzdelemben… Küzdenek egy nagy veszedelemben, méltó választ szeretnének adni egy nagy fenyege­tésre… Nem volt még ennél nagyobb veszedelem… Beszélnek már bizony a német nemzethalál fenyegetéséről is, de a franciáéról is, az angoléról is. Fogynak, öregszenek az európai nemzetek, és lelkiismeretes gondolkozóik már sejtik, hogy csak akkor menekülhetnek meg, ha visszafor­dul­nak a régi éltető ha­gyo­mányokhoz, a szent hagyomá­nyok­hoz…
Milyen éltető, szent hagyományokra gondolnak? Azokra bizony, amelyeket a jövendő számára a Szent Korona mentett át, amelyekhez ezért a magyar nemzet segítségével térhetnek vissza…
Nemcsak én mondom, mondják ezt bizony német, angol, francia ha­gyományhívő politikusok is, leghangosabban talán a Szatmárnémeti környékén felnőtt és Németországba visszatelepült öreg svábok…
Bíznak tehát a még feléleszthető magyar hagyományokban, és cso­dákat mondanak… És olyanokat mondanak, hogy a magyar történelem misztéri­umjáték… És hogy számít bizony, nagyon sokat számít, hogy Európa népei miképpen válnak részesévé ennek a misztériumjátéknak…
Láthattuk fentebb Alighieri Dante, a legnagyobb európai jövendő­mondó aggodalmait s a magyar választ a korabeli nagy kihívásra…
A mai veszedelem sokkal nagyobb, kimondhatatlanul rettenetesebb, mint az, amelyre annak idején Dante hívta fel a figyelmet…
Ma már bizony nemcsak magyarok néznek szembe a nemzethalál rémképével, hanem németek, franciák, ango­lok is... Folytathatnánk a felsorolást. De tudják jövőt féltő, saját nemzetük jövőjét és egész Európa jövőjét féltő politikusaik, hogy ha az idő »nem tolatik vissza a he­lyére«, a nemzethalál ellen nem tudnak küzdeni… Kizökkent idő = él­tető hagyományok eltűnése, a szakrális hierar­chia semmibevétele… És tudják, hogy a Szent Korona által átmentett és a Kárpát-medencében búvópatakként ma is jelenlevő hagyományok segítségével „a kizökkent idő helyretolható”.
Igen, hisznek az európai nemzetek legjobbjai a még feléleszthető magyar ha­gyo­má­­nyok­ban, amelyek őket is megmenthetik… Elsősorban a ma­gyar közjogi hagyományokban bíznak.
El is várták volna a magyar nemzettől, hogy az Európai Unióba való belépése előkészítésekor ragaszkodjék a magyar közjogi hagyo­mányokhoz: történelmi alkotmányához, valamint a Szent Korona tanához, azaz állítsa helyre a jogfolytonosságot…
Hiába várták: csalódniuk kellett. Akik a magyar nemzetet képvisel­ték Brüsszelben, azok bizony fel sem fogták, miről van szó.
Miért lehetünk mégis derűlátók? Ha a magyar politikusok nem fogják fel, hogy hely­re­ kell ál­lít­aniuk a ­jog­foly­to­nos­sá­got a Szent Ko­ro­na vé­del­me alatt, a Szent Ko­ro­na ta­na által érvényesülő tör­vény­sértés jogot nem alapít elve alap­ján, akkor a jogfolytonosság hely­reállítására kötelezni fogják őket az Európai Unió jövőt féltő, saját nemzetük jövőjét és egész Európa jövőjét féltő politikusai.
 
 
 
27. Összegezésképpen megismételjük a következőket:
 
 
A jogfolytonosság helyreállítása a magyar politikai-társadalmi élet legidőszerűbb kérdésévé vált, mert Magyarországon politikai, gazdasági és alkotmányjogi válság van. De a politikai és a gazdasági válság az alkotmányjogi válság következménye. Bebizonyosodott, hogy a magyar nemzet képtelen élni saját alkotmánya, a szerves fejlődéssel kialakult magyar történelmi alkot­mánynélkül: az idegenből kölcsönzött jog kiszolgáltatottá teszi. Bebizonyosodott az is, hogy az idegenből kölcsönzött kancellári rendszer (miniszterelnöki rendszer) nem felel meg a demokratikus közélet követelményeinek: az országgyűlési többséggel rendelkező miniszterelnök felelőtlenül visszaélhet a helyzetével.
– A magyar nemzetnek azt kell tennie, amit a történelem folyamán mindig meg is tett minden drámai helyzetben: helyre kell állítania a jogfolytonosságot. Bizony, a tör­vény­sér­tés jo­got nem ala­pít el­ve alap­ján a ma­gyar tör­té­ne­lem­ben min­dig hely­reállt a jog­foly­to­nos­ság, ami annyit je­len­tett, hogy az abszolutizmus meg­szű­né­se után a magyar nemzet hivatott képviselői országgyűlésen, illetve nemzetgyűlésen meg nem tör­téntté nyil­vá­ní­tottak min­dent, ami az ab­szo­lu­tiz­mus ide­jén a lát­szat-tör­vény­ho­zás te­rén tör­tént. Könnyen bizonyítható, hogy a Mohács utáni nehéz évszá­zadokban a magyar államiság azért maradt meg, mert eleink a jogfoly­tonosságot sohasem mulasztották el helyreállítani. A jog­foly­to­nos­ság a ma­gyar köz­jog múlt­já­nak, je­le­né­nek és jö­vő­jé­nek leg­fon­to­sabb kér­dé­se.
    – 1944 már­ci­u­sá­tól 1990-ig ide­gen ha­ta­lmak (előbb a német 3. biroda­lom, majd a Szovjetunió) meg­szál­lá­sa tette le­he­tet­len­né Ma­gyarorszá­gon a tör­vé­nyes jog­al­ko­tást. Az 1944 márciusában meg­szakadt jog­folytonosságot ezért 1990-ben lehetett volna helyreállítani. Ám a rend­­szer­vál­toz­ta­tás hangadói a jog­foly­to­nos­ság je­len­tő­sé­gét nem tud­ták fel­fog­ni: nem ál­lí­tották hely­re a jog­foly­to­nos­sá­got, el­fo­gad­ták azt a ké­nyel­mes­nek tű­nő meg­ol­dást, hogy a tör­té­nel­mi ma­gyar köz­jog he­lyét to­vább­ra is a szin­te öt­let­sze­rű­en köl­csön­zött és öt­let­sze­rű­en – és per­sze gyak­ran – vál­toz­ta­tott ide­gen jog fog­lal­ja el.
   – Mit kel­lett vol­na ten­nie a magyar nemzetnek 1990-ben? A Szent­ko­ro­na-tan szel­le­mé­ben, an­nak tan­té­te­lei tisz­te­let­ben tar­tá­sá­val hozzá kellett vol­na kezdenie a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tásához – nem or­szág­gyű­lé­sen, ha­nem jog­foly­to­nos­ság-hely­re­ál­lí­tó nem­zet­gyű­lé­sen. 
– Nem könnyű felfogni, hogy a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sának a kér­dé­se miért nem vált a rend­szer­vál­to­ztatás­ központi kérdésévé.An­nak ellenére nem, hogy a jog­foly­to­nos­ság hely­re­ál­lí­tá­sa, tudjuk, nem old­ha­tó meg egy­könnyen, de még a hely­re­ál­lí­tás­nak a ter­ve­ze­te sem vet­he­tő pa­pír­ra egyik nap­ról a má­sik­ra... Ami bizonyos: egyetlen perc­re, de csak egyetlen percre mindent érvényesnek kellett volna tekinteni, ami a jogfolytonosság megszakadása órájában érvényes volt. De a követ­kező percben már el kellett volna kezdeni a hatalmas munkát, mely­nek során megítélhették volna a magyar nemzet ezzel megbízott tagjai – az alkotmányozó nemzetgyűlés tagjai –, hogy a történelmi magyar alkotmányból mi vált korszerűtlenné, illetve mivel kell feltétlenül kie­gészíteni.
     – A jogfolytonosság helyreállításának első lépése: meg kell alakulnia annak a testületnek (nevezhetjük jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlésnek, alkotmányozó nemzetgyűlésnek, jogfolytonosság helyreállító országgyűlésnek, alkotmányozó országgyűlésnek stb.), amely a magyar nemzet többségének akaratát képviselve helyreállítja a jogfolytonosságot.
– Hogyan alakulhat meg a jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés vagy országgyűlés? Legegyszerűbb módja a jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés vagy országgyűlés megalakulásának: a magyar nemzet az országgyűlési választáshoz hasonló választáson egyszerűen megválasztja a jogfolytonosság helyreállító testület tagjait. Ha ez akadályba ütközik (az idegenből kölcsönzött alaptörvényre vagy másra hivatkozva az illetékesek megakadályozzák, hogy a magyar nemzet választójogával élve bízza meg képviselőit a jogfolytonosság helyreállításával), akkor előrehozott országgyűlési választáson lehet az országgyűlésbe juttatni azt a politikai erőt – nevezhetjük pártnak, szövetségnek stb. –, amely az országgyűlésben méltóképpen felvetheti a jogfolytonosság helyreállításának szükségességét. (Ha nem lehet elérni még azt sem, hogy a magyar nemzet népszavazáson döntsön a jogfolytonosság helyreállító nemzetgyűlés megalakítása érdekében megtartandó választásról, akkor az előrehozott választások szükségességéről kell döntenie egy népszavazásnak. Ha e népszavazáson a választópolgárok igennel válaszolnak például arra kérdésre, hogy óhajtják-e az országgyűlés feloszlatását – politikai válság idején e kérdés felvetésénél mi sem természetesebb és demokratikusabb –, az előrehozott választások megtartása elkerülhetetlenné válik. Az a magyar közjogba nemrég becsempészett tilalom, mely szerint népszavazást kezdeményezni éppen az alkotmányt érintő kérdésekben nem lehet, közjogi képtelenség, minden idők legcinikusabb törvényhozói visszaélése.)
– A jogfolytonosság helyreállításának nincs alternatívája, mert az idegenből kölcsönzött alaptörvény, az idegenből kölcsönzött közjog okozta károk ma már felmérhetők: a nemzet többségének elszegényedéséhez, illetve kiszolgáltatottságához vezetett, megteremtvén a feltételeket a magyar nemzetet kisemmiző privatizáció és a felelőtlen politizálás számára.
     – A ma­gyar nem­zet­nek nem szabad olyan meg­ol­dást vá­lasz­ta­nia, amelyik együtt jár mind­an­nak a ta­ga­dá­sá­val, ami múlt­já­ban ér­té­kes. Ra­gasz­kod­nia kell a sa­já­to­san ma­gyar köz­jog­hoz, a tör­té­nelmi ma­gyar al­kot­mány­hoz, a Szent Ko­ro­na ta­ná­hoz – sem­mi más­ra, mint ön­vé­del­mi ösz­tö­né­re hallgatván, s kije­lentvén, hogy ami tör­té­nel­me so­rán a leg­ve­szé­lye­sebb hely­ze­tek­ben min­dig meg­men­tette, az nem meg­sem­mi­sí­ten­dő, nem ki­cse­ré­len­dő.Ez eset­ben a ma­gyar jog­fej­lő­dés, jog­fel­fo­gás alap­el­vei alap­ján a ma­gyar nem­zet méltó kép­vi­se­lőinek hely­re­ kell ál­lít­aniuk a köz­jog­foly­to­nos­sá­got, mégpedig a Szent Ko­ro­na vé­del­me alatt, a Szent Ko­ro­na ta­na által érvényesülő törvénysértés jogot nem alapít elve alap­ján – meg­te­rem­tvén így a köz­jo­gi fel­té­te­le­it a ma­gyar nem­zet meg­ma­ra­dá­sá­nak, meg­erő­sö­dé­sé­nek.
 
 
 
< Előző   Következő >