Kezdőlap arrow Nyilatkozatok arrow Indián, börtönben
Indián, börtönben PDF Nyomtatás E-mail

 

 Ifjúkorom olvasmányai között nagyon belémégett a híradás arról, hogy számos „vad” indián elpusztult a fehérek börtönében. Egyszerűen belehaltak a szabadság hiányába. Tudjuk, hogy víz nélkül nem lehet élni; élelem nélkül sem nagyon sokáig. Az igazságba vetett hit, az emberi méltóság megélése és a szabadság nélkül viszont nem érdemes.

1.

Jog és igazság bújócskája

 

Emlékszem, eleinte az sem fért a fejembe, hogyan idegenedhet el az ember-gyártotta gép az embertől. Azután megtapasztalhattam, hogyan idegenedik el az ember-fogalmazta jog tőlünk. A minden utáni poszt-modern kor pedig arra is rávilágított, hogyan idegenedhet el az ember sajátmagától.

A mezopotámiai őskultúrában „a királyság alászállt az égből”. Utána évezredeken át az uralkodók Isten nevében uralkodtak. Amikor pedig ez a rendszer megroppant, mert kiüresedett és hazuggá vált, akkor más alapot kellett keresni a közrendnek. Ennek kezdeményeként már Kr.e. félévezreddel hellén bölcselők elkezdték kialakítani a természetjogot. A kereszténységben továbbformált gondolat – annak megfelelően, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek – a katolicizmus és a reformáció gondolkodóin, s a felvilágosodás racionalistáin és liberálisain keresztül eljutott a formálódó újkori nemzetek első demokratikus alkotmányaiig. 1789-ben az „Ember és polgár jogainak nyilatkozata” ezt mondja: „A törvény a közakarat kifejeződése”.

A királyság alászállt a trónról…

Ám mire eljutott az emberekhez, azok alig ismertek rá saját akaratukra: elkezdődött az elidegenedés…  Mi történt? 1948-ban az ENSZ[1] „Az emberi jogok általános nyilatkozatában” már részletezi azt, ami addig is világos lehetett. De hát mindjárt működött a nyílt ellenerő: már Robespierre jakobinusai szükségállapotra hivatkozva bevezették a Terrort, majd ugyanezt tette Hitler is 1933-ban. A II. világháború után inkább „a gyevi bíró” elve működött: mégoly igazságos döntést is meg lehetett akadályozni a győztesek erőjogával: a vétóval.  A kényszer pedig gyorsan magára öltötte a jog talárját: a kommunista államban a „közveszélyes munkakerülés” biztosította a kényszermunka joggá átfogalmazott kötelességét.

Európa egységesülés felé vezető folyamata 1949-ben létrehozta „háttér-intézményként” az Európa Tanácsot, s az megalkotta 1950-ben „az Emberi jogok európai nyilatkozatát”. Megindult egy szervezeti fejlődés is ennek biztosítására, amely az egyes országok jogrendszerébe való belenyúlásra is felhatalmazott Európai Bírósághoz vezetett. S mivel ez a szervezet hajlik arra, hogy folyton szélesítse az emberi jogok fogalmát akár politikai, akár személyes hatalmi céllal, hát nincs mit csodálkozni azon, hogy több ország közvéleménye a strasbourgi bírákat olyan idegeneknek tekinti, akik legitimitás nélkül szólnak bele tagállami kérdésekbe.

Most nálunk éppen két jogellenesen az országba behatoló bangladesinek ítéltek meg összegeket, mert a bíróság szerint nem eléggé jól bántak velük hatóságaink. Ám korábban a vörös csillag – ha nem is viselésére, de –elviselésére is ők ítélték országunk népét (Fratanoló-ügy).

Erre illik Thierry Baudet megállapítása: „Egy szupranacionális emberi jogi bíróságnak eleve csak akkor van értelme, ha tevékenységét egy mindenki által közösen elfogadott alapvető értékekre tudja alapozni”. Az ilyen esetekben az is megfigyelhető, hogy a nemzetek fölötti szerv úgy igyekszik tágítani hatókörét, hogy az NGO[2] harcosaival összhangban emberi vágyakat címkéznek át kikövetelhető emberi jogokká.  Akik ugyanis erőszakosan hatolnak be egy másik ország területére, azok ellenségként kezelendők. Amíg nem kezdjük el ezt csócsálni, addig világos. Menekültként csak akkor fogadjuk őket, ha ténylegesen üldözöttek. Ám ez esetben sem követelőzhetnek.  Az meg a terrorszervezetekre jellemző, hogy megtámadják a segélyezést végzőket.

A hivatalos magyar és lengyel Európa-politika a nemzetállamok együttműködésében látja a jövő útját. Ez egyrészt érthető törekvés, hiszen tapasztalható, hogy a brüsszeli központokban egyre gyakrabban olyan javaslatok, sőt döntések is születnek meg, amelyek nem közös érdeket fejeznek ki, s kiváltják a tagországok egy részének ellenkezését. Ezért a nemzetek felettivé válni akaró EU a tagállamokban jelentkező ellenvéleményeket, mint elítélendő nacionalizmust bélyegzi meg. Egy sejtjeinkbe is beépülni vágyó birodalom számára kedvezőbb, ha a részét alkotó társadalmak atomjaikra szétesett, ösztön- és érdekvezérelt alattvalókból, tömegemberekből állnak, mintha az egy-egy adott közösséghez, valláshoz, szülőföldhöz, nemzethez tartozás élő valóság közöttük. Ugyanakkor az egyén szempontjából sem a konzumidiotizmusnak nevezett fogyasztási téboly, sem az egyén ájult imádata (individualizmus) nem vezet értelmes élethez. (Figyeljük csak, hogy amikor a reklám el akar valamit sózni nekünk, akkor a végső indok ez: „mert megérdemled”, „mert jár neked”. Mivel kötelesség nélkül nem lehet jog, az emberben azonnal felmerül a kérdés:

-És mivel érdemelted ki? Ne kérdezd.)

 Az egy területen élőkkel való összetartozás érzése erősíti a személyt is. Ennek kommunista vagy nemzetiszocialista módon való szétverése, avagy liberális felhígítása és felolvadása értékvesztést okoz. Az ilyen ember kifordítható magából, mint egy kesztyű: parancsra fogyaszt, tüntet és tombol. Igaz, hogy a nemzethez tartozás is fajulhat mások ellen irányuló izmusokká. Ám nem azoknak táptalajaként, hanem torzulása révén; sokszor a személyeket és közösséget ért súlyos csapások nyomán.  Jellemző, hogy a korábbi években az Európai Unió is komolyan vett valamiféle társadalmi összetartozást, hiszen beszélt alapszinten szubszidiaritásról (döntésmegosztásról, vagyis a lehetőleg személyközeli szinten történő döntéshozatalról), s főleg a fejlesztési kérdésekben hangsúlyosan számolt országnál kisebb térségekkel (régiókkal). Irányulhatott ez persze a tagállami szint központosítása ellen, de kétségtelenül a birodalmi központosítást sem erősíti. Az európai polgárokkal való kapcsolatépítés végett a lisszaboni szerződés bevezette az európai polgári kezdeményezést. Eszerint legalább hét tagországból egymillió uniós polgár aláírásával jogszabály-módosításokat lehet kezdeményezni. Azonban a kezdeményezést fogadó felet ez nem kötelezi semmire.

 Jól mutatja ezt a Székely Nemzeti Tanács által indított, a nemzeti térségekről szóló polgári kezdeményezés, amelyet az Európai Bizottság meg bejegyezni sem volt hajlandó, mint nem az Unió hatáskörébe tartozó kisebbségvédelmi ügyet. Így a folyamat egy alapvetően a felzárkóztató (kohéziós) politikát érintő ügyben odáig sem juthatott el, hogy elkezdjék az aláírásokat gyűjteni. Következő lépésben az Európai Unió Bírósága még meg is erősítette az EB elutasító döntését, mert szerinte sem vehető nyilvántartásba az olyan európai polgári kezdeményezésre irányuló javaslat, amely a nemzeti kisebbségek által lakott földrajzi területek, régiók fejlődésének előmozdítására irányul. Ezt azzal indokolta, hogy a régió fogalmát a tagállamokban fennálló politikai, közigazgatási és intézményi helyzetet tiszteletben tartva kell meghatározni. Ezzel közvetve igazolta a felvidéki magyarok lakta terület közigazgatási szétdarabolását és előre zöld fényt adott a román hivatalosság szerint amúgy sem létező Székelyföld feldarabolásához. Ha meggondoljuk, hogy ez a hozzáállás minden kisebbségi népcsoportnak rossz üzenet, elgondolkodhatunk azon, hogy kiket képvisel és kiket nem ez a mi uniónk…

A mai helyzet egyébként is az európai egyesülési folyamat torzulását mutatja. Ha egy ország szembefeszül a központi akaratnak, könnyen kap élére kívülről, mindenféle választási hajcihő nélkül egy pénzembert (így történt Papandreu vagy Berlusconi félreállítása). Ha Brüsszelben egy szerencsétlen hatású központi politikai lépés igénye fogalmazódik meg, az ezzel ellenkező kormányokra  torzított hírközlés pergőtüze zuhog.  Minden kihívásra a „több Európát” jelszó a válasz; s ez azt jelenti, hogy akik eddig az európai polgárok figyelembevétele nélkül döntöttek, kapjanak szabad kezet! Erre tényleg csak azt lehet, mondani, hogy talán mégsem több Európát, hanem több demokráciát!

Ugyanis a néphez való fordulás vész el, ha a pénzügyi, kormányzó és igazságszolgáltató központi szervek immár nem nemzetközi, hanem nemzetek fölötti szervekként viselkednek. Márpedig nemcsak az ENSZ, az ICJ[3] vagy a WTO[4] ilyen, hanem az Európai Központi Bank, az Európai Bizottság, az Emberjogi Bíróság is (s e három utóbbi az európai együttműködés fő irányító szervei).

Persze egy nemzetinek nevezett állam is lehet részvétlen és elnyomó. Ilyenkor vannak, akik valamiféle nemzetek fölötti igazságszolgáltatást kívánnak, amely távolabb lévén a helyi érdekektől, részrehajlás nélkül dönt.  De az ilyen távoli hatalom meg a saját érdekeit követi, s még kevésbé van tekintettel a tényleges helyi viszonyokra.

A 2001-ben már súlyos zavargásokat kiváltó argentin államcsőd 2014-ben azzal köszönt vissza, hogy a több mint 15 milliárd dolláros adósságáról egy New York-i bíróság hozott olyan döntést, amely két pénzjátékos (spekulatív), ú.n. keselyű-alapnak adott igazat az ország ellenében: az alapok birtokába a 2001. évi államcsőd idején olcsón megszerzett államkötvények azonnali kifizetésére kötelezte. Erről még a Nemzetközi Valutaalap is azt mondta, hogy bármelyik bajba jutott állam tönkretehető így.

 (Csak zárójelben említeném, hogy az Argentína elleni másfél évtizedes pénztámadásban kiemelkedő szerepet játszó árfolyamjátékos, Paul Singer ugyanezt a támadást elkövette Peru és Brazzaville-Kongó ellen is. A Wikipédia szerint ő nemcsak spekuláns, de filantróp, értsd: emberbarát is. Gondolom azért, mert a keselyű tőke zsákmányából látványosan juttat valamit jótékony célokra is.)

 

Magyarország négy és fél évtizedes leépülés és járószalagon rángatás után tudott kiszabadulni a Gulág-birodalom távolabbról nézvést „legvidámabb” barakkjából. A legyilkoltakon, elűzötteken és megnyomorítottakon épült eme sajátos vidámság máig súlyos teher rajtunk. A múlttal való elszámolás – mint történelmünkben többször is – felemásra sikeredett. A változás először csupán a felszínen zajlott; az erőviszonyok nem változtak. Azután a háttérhatalom még az így elért eredményekből is elkezdett visszavenni.

A közösség érdeke alulmaradt a múlt erőivel folytatott mérkőzésben. Sok-sok bukással és többszöri nekirugaszkodással jutottunk el oda, hogy immár a nemzeti erők vették kézbe a kormányt. (Ha ez meg nem történt volna, akkor a kifosztott, megosztott országot pillanatokon belül szétveri ez a mostani új népvándorlás!) Maga a küzdelem azonban torzító hatású volt. Antall még bízott a tiszta demokrácia erejében; példaszerűen igyekezett tartani magát a népuralom elveihez. Ellenfeleit ilyesmi nem zavarta, s az alattomos erők felülkerekedtek.  Az eszköz nélküli nép 2006-ban döbbent rá, hogy nincs országa. A feltámadó felháborodás hullámán hatalomba emelt nemzeti ellenállás átvette az uralmat, de az eredményesség érdekében átvette a másik oldal harci eszközeit is. Mint a korábbiak, úgy most az új győztesek is bármit letiporva törnek a kizárólagosság felé.

A zürichi Zaccaria Giacometti professzor klasszikus megállapítása (1954) szerint  a népnek felkészültnek és politikailag érettnek kell lennie a demokráciára. Ehhez szükséges feltételek:

-       élnie kell az egyénekben és a népben a szabadság eszméjének és a természetjognak nem jogként megfogalmazva, hanem erkölcsi erőként;

-        a szabadság értékének nem fellángolásként, hanem mély politikai meggyőződésként kell uralnia a nép lelkét;

-       a közösségben élnie kell a szabadság hagyományának: az egyik nemzedék megőrzendő értékként adja át a másiknak a szabadság eszményét, mint  politikai, véleménybeli iránytűt, és a mindennapok gyakorlatán alapuló meggyőződést. (Ez volna a liberalizmus eredeti, valóban szabad elvű értelmezése.)

-       A jelenlegi nemzedék ezt a kincset ránevelés révén, a politikai gyakorlatban teszi magáévá.

Ezért Giacometti számára a népszavazás a nép politikai képzésének fontos eszköze.

Mindezt azért idéztem ide, hogy kimondhassam: a jogállam nem működik a nép nélkül. Pedig látunk erre igazán nagyszabású kísérleteket. Ám ha a jogszolgáltatás gyakran ütközik az emberek igazságérzetével, akkor a jogértelmezés mögött nincs társadalmi megegyezés. Montesquieu óta a demokrácia és az emberi jogok egyik pillére a hatalmi ágak szétválasztása; de ennek csak akkor van építő szerepe, ha ezen ágakat azonos társadalmi célok mozgatják. (Ma itthon mindennapi tapasztalat, hogy az igazságszolgáltatást más erők és célok vezérlik, mint a végrehajtó hatalmat.) S ha a klasszikus három hatalmi ághoz (végrehajtó, törvényhozó, igazságosztó hatalom) hozzászámítjuk a szintén függetlenségét hangoztató (de tapasztalhatóan nem független) tájékoztatást és a ténylegesen független pénzhatalmat (márpedig ennek a jele, hogy a Nemzeti Bank váljék „függetlenné” azoktól, akikért létrehozták) , akkor érthetővé válik azoknak az erőknek az előtérbe kerülése, amelyek a gyenge államot kívánják, a szabadrablást szabadságnak értelmező neo-liberalizmus szabadossága nevében. S ha kialakul a kormányozhatatlan állam (mondjuk előbb Görögországban vagy Macedóniában, majd Európa-szerte), akkor a jóságos Fukuyamának lesz igaza: „a jól kormányzott országoknak exportálniuk kell a kormányzási módszereiket azokba, amelyek híján vannak mindennek”.

Ha pedig nagyon-nagyon határozottan exportálják, akkor kialakul a mai Afganisztán, Irak és Líbia, valamint a szétcincált Szíria képe. És az európai polgár jobban teszi, ha nem csak a távoli szemlélő nyugalmával követi ezt a folyamatot.  Az utóbbi időben egyre sűrűbben szivárog a titkok doboza, s tűnik fel ha nem is a bábjáték egyik-másik mozgatója, de legalább a színpad behuzalozása: gondoljunk csak Jean-Claude Juncker vazallusi csókjának csattanására George Soros orcáján, avagy volt-elnök Obama videó-támogatása Macronnak a francia választási küzdelemben. (Vagy ami még keményebb tény: a pánzúgyi válság során az amerikai kongresszust is megkerülve európai nagybankok kisegítése óriási összegekkel a Federal Reserve, a – magántulajdonú, de mégis – állami jegybank részéről.)

Azt mondtam, hogy a jogállam nem működik népe nélkül. Márpedig a cselekvőképesség, s így a szuverenitás csorbul vagy éppen elvész egy nemzetek fölé épített szervezetben, mint amilyen az EU. Mivel az ilyen átadott hatalom a tagállam központi döntéshozatali jogát csapolja meg, ahogy Jean Monnet „alapító atya” kifejezte: a szuverenitás „önmegtagadásával”. Fukuyama második melléfogása (az első „a történelem vége” volt), hogy feltételezi: ugyanazon „jó” kormányzási módszerekkel lehet alávetni mohamedán, latin-amerikai, balkáni vagy távolkeleti társadalmakat.

A nemzetek-felettiség (szupranacionalizmus) elve szerint egy állam döntését felül lehet bírálni. Egy ilyen szerződés jogköröket ad a nemzettől idegen bírák kezébe. Ám komoly kérdés, hogy ki ellenőrzi az ilyen „isteni” magaslatban lángpallost forgató bírákat? Az ő hatalmuknak igazán nincsen a közakarat által választott féke vagy ellensúlya. A következmény?

 Azt látjuk most Magyarországon. Az Európai Bíróság olyan ítéletet, hozott, amely súlyosan sérti a magyarok igazságérzetét. S mivel ez a jelenség immár ismétlődik, csökkenti a magyarokban a jogkövető magatartásra való hajlandóságot. Ha az állam kiadja a kezéből az ítélkezést, akkor semmi sem biztosítja, hogy olyan döntések születnek, amelyeket tekintélyével eredményesen tud támogatni.

Itt hadd emlékeztessek a közelmúltban nagy port felverő vitára a TTIP[5] és a CETA[6] (az EU és az Egyesült Államok, valamint az EU és Kanada közötti szabadkereskedelminek nevezett egyezménytervezet) kapcsán. A legelfogadhatatlanabb része ezen megállapodás-tervezeteknek az volt, hogy vita esetén a megvádolt állam egy világ-céggel szemben egy választott bíróságnál pereskedhetett volna. A befektetési bíróság fő szempontjául – a korrupciós lehetőségektől is eltekintve – mindenképpen az üzleti haszonelv lett tervezve. Ha tehát az adott kormány más, nem gazdasági szempontjai miatt ellenez egy befektetést, akkor vígan elmarasztalható, büntethető. Márpedig könnyű belátni, hogy az állam polgárai számára a pénzszempontoknál fontosabbak lehetnek társadalompolitikai, környezetvédelmi, kulturális, vagy akár etikai szempontok is.

Azt pedig, hogy a jog nem lebeg éteri magasságban a politika, s ha úgy vesszük az érdekek felett, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az Egyesült Államokban egy szövetségi bíró kinevezése nyíltan politikai ügy. Láthattuk a közelmúltban is, amikor azon ment a birok, hogy a demokrata ellenzék meg tudja-e akadályozni azt, hogy Trump nevezze ki a testület következő tagját. Annyira politikai érdekérvényesítésről van szó, hogy a legfelsőbb bírósági kinevezést elnyerő konzervatív Neil Gorsuchnak a bírói székbe kerülése még egy parlamenti házszabály-módosítást is megért az elnöknek.



[1] Egyesült Nemzetek Szervezete, angolosan:UNO.

[2] Non-Government Organizations, vagyis nem kormányzati (lobbi-)szervezetek.

[3] International Court of Justice, vagyis Nemzetközi Bíróság.

[4] World trade Organization, vagyis Világkereskedelmi szervezet.

[5] Transatlantic Trade and Investment Partnership, vagyis Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség.

[6] Comprehensive Economic and Trade Agreement, vagyis Átfogó Gazdasági és Kereskedelmi Egyezmény.

 
Következő >