Kezdőlap arrow Ajánlott írások, érdekességek arrow Számvetés kiélezett helyzetben
Számvetés kiélezett helyzetben PDF Nyomtatás E-mail

Amikor a 2010. évi választásra készülődvén a Fidesz megalkotta cselekvési tervét, az ezt elfogadó országos választmány ülésén, mint a Szövetség akkor még országgyűlési képviselője, szót kértem. Felhívtam a választott testület tagjainak a figyelmét a történeti alkotmányunkhoz való visszatérés fontosságára. Ugyanakkor magam is éreztem a veszélyt, amire akkor válaszában Orbán Viktor utalt, hogy a kérdés választási megfogalmazásához nem érett a helyzet a 4+2 évtizedes agymosás után. Az erről semmi ismerettel nem rendelkező társadalmunk előtt a választási kampányban az ellenséges erők egy ilyen felvetést úgy tűntethetnek fel, mint visszarévedést a régmúltba, ahelyett, hogy a nemzet körmünkre égett gubancait oldoznánk.

Visszatekintve a 2010-ben induló kormányzati időszaknak az elejére már elmondhatjuk, hogy az alkotmányozás nyitotta meg az utat a nemzeti érdekeket követő politika előtt. Ezzel új helyzet teremtődött, és ha arra gondolok, hogy az első habzószájú támadások még vezető tisztségviselőket is meghökkentettek, akkor megcsóválom a fejem. Országunk 40 éven át teljes kiszolgáltatottságban működött, s utána az új világhatalom pórázát sem nagyon rángatta. Sziszegve átvette a gyarmatosítóktól nyakába vett adósságot, engedelmesen szétszórta a kommunizmus nevében államosított vagyont, feladta a közszolgáltatásokat, újabb adóssághegyekkel megterhelte immár az amúgy is anyagi és főleg lelki válságba került családokat is, s egy folyton romló folyamat végén eljutott az utódállamokban élő magyar közösségek megtagadásáig. Közben kiderült az is, hogy sebeink egyikét sem gyógyítja belépésünk az Európai Unióba – legfeljebb további kiszorítottságunkon enyhíthet, ha hangunkat hallathatjuk a döntéseket hozók magas színe előtt. És ekkor színre lép egy kicsiny országban a nemzeti erő és elkezd önálló lépéseket tenni. Hát ez váratlan, ez világbotrány! Csak nem a választóinak akar mindenekfelett megfelelni? Alaptörvénybe foglal hagyományos értékeket, megadóztatja a szabadon kalandozó rablólovag-cégeket, kiszakadni törekszik az adósság örvényéből, munkára alapozza az értékteremtést, és a megtermelt nemzeti jövedelem nagyobb részét igyekszik visszatartani helybeni felhasználásra?! S ami a legriasztóbb: mindezzel követhető példát mutat más, hasonlóképpen leszívott országoknak. Hát nem elmagyarázták nekünk, hogy gyenge állam kell, hogy maradjunk végre kicsinyek? Ha végiggondoljuk, hogy mi is történt kis hazánkban az elmúlt 3 ½ évben, akkor a megtett intézkedéseket lényegük szerint így csoportosíthatjuk: - nemzet-egyesítés (csak néhány példája: Alaptörvény, kettős állampolgárság, nemzetiségek képviselete az országgyűlésben, Nemzeti Regiszter, a MÁÉRT feltámasztása,Határtalanul-program a határon túli magyarokat képviselő brüsszeli iroda megnyitása), - a pénzügyi gyarmatosítás elleni lépések (nagy cégek válság-adója, bankadó,elszakadás az IMF-től, nagy cégeink visszavásárlása, keleti nyitás, Nemzeti Energiastratégia, államadósság csökkentése, száz körüli PPP-projekt kiváltása, stb), - államépítés (az önkormányzati rendszer átalakítása, az állami felelősség és irányítás megteremtése a korábban megyei szintű egészségügyi, oktatási, szociális, ifjúságvédelmi, közművelődési intézmények, gazdasági társaságok, alapítványok felett; járási közigazgatás megteremtése,a költségvetési fegyelem helyreállítása, új polgári törvénykönyv, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Nemzeti Eszközkezelő Társaság, új közbeszerzési törvény, a hazai vízszolgáltatás állami kézbe vétele, egységes betegszállító rendszer, a Magyar Honvédség Humán Stratégiája 2021-ig, stb.) - a társadalom talpraállítása (nyugdíjrendszer rendbetétele, a jövedelemadó csökkentése, családi pótlékból iskoláztatási hozzájárulás, munkahely-teremtő és -megőrző programok, Népegészségügyi Termékadó, Nemzeti Civil Alapprogram, családvédelmi törvény, három csapás törvény, uzsora-elleni törvény-módosítás, köznevelési törvény, a közoktatás egységesítése és célszerűsítése, a devizában számolt adósságok közüggyé tétele és az ebben tett intézkedések, a rezsi-csökkentés, valamint egy sok elemű demográfiai program…) - igazságtétel (bírók nyugdíjazása, tisztességtelen végkielégítések különadója, privatizációs szerződések felülvizsgálata, szakszervezeti vagyonelemek visszaszerzése, önkényuralmi jelképek elleni ismételt döntések, a Btk átalakítása) Példáimban és csoportosításomban nem foglalkozom a kormányzás szokványos menetével, ami pedig sok kormánynak teljes erejét lekötötte korábban (pl. a közigazgatás egyszerűsítése és korszerűsítése, az élelmiszerlánc-felügyeleti változások, vagy éppen az árvízi védekezés!) Ha így rendszerbe állítva nézzük a kormányzást, akkor a támadások javarésze lelepleződik. A hamis hangoztatások között persze jócskán akadnak olyanok is, amelyeket csak a helyzet ismeretében lehet megítélni. Ilyen a sajtó állítólagos cenzúrájának vádja (ez a panasz ma már kissé jobban illik a visszafogottabb kormánypárti oldalra, mint az ellenzékre vonatkoztatva), a cigányüldözés és antiszemitizmus (elnökségünk idején benyújtottuk az Európai Roma Stratégiát, de hivatkozhatunk az oktatási és foglalkoztatási programokra is, gondoljunk az egyértelmű állásfoglalásokra és kisebbségvédő intézkedésekre) és rasszizmus – amelyen a nemzeti önbecsülés erősödését értik az értetlenkedők: a másutt élő magyarok honosítását, az ország szuverenitásának védelmét. Sajnos persze vannak ténylegesen visszás jelenségek és elégtelen eredmények. Az igazságszolgáltatás nem volt képes biztosítani az igazságtételt, s ez nehézzé teszi azt, hogy itthon érezzük magunkat, ahol szemünkbe nevetnek a gazemberek. A 2/3-os többség törvénykezési rohama mellett félresodródik az érdemi előkészítés, a valódi társadalmi vita. Több kérdésben engednünk kellett az Unió közvetítésével érkező kívánságoknak (s ezek mögött támadó világnézeti erők és az országot pénzügyi függésbe nyomorító erők egyaránt állnak). Lehet emberjogi hiányosságokat is felvetni. (Hol nem? Lásd a legutóbbi nemzetközi szintet elérő botrányokat…) Így pl. többször sérült a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való alapjog. Igen bonyolult helyzet alakult ki a földforgalmi törvény kapcsán, ahol a Vidékfejlesztési Stratégia szellemében módosításokat javasoló civilek és gazdák véleményét a politika besöpörte az ellenzéki kampányelemek közé. Holott egyetlen vezérlő elvet kellene követnünk fent és lent: a termőföldet vonjuk ki a szabad tőkeáramlás szabálya alól, mert különben a pénzesebb, erősebb kutya – viszi el a csontot. Márpedig a földkérdés alapvető jelentőségű ügy. Alapvető világszinten, hiszen a világözön már az emberi létünket fenntartó elemi alapokat támadja: mint amilyen a levegő, az édesvíz és a föld. Ám alapvető nemzeti szinten is, hiszen Trianon megfosztott országunk kétharmadától és most fogyatkozóban van a harmadik harmad. Hogy ezt kevésbé vegyük észre, folyik a butítás arról, hogy ma már a föld jelentősége közel sem olyan nagy, mint régen. Előbb az ipar termelékenysége, majd a szolgáltatás haszna rég lekörözte a mezőgazdaság hozzájárulását a nemzeti termékmennyiséghez. Lehet mondani, hogy még a vidéki lakosságnak is csak a töredéke él földművelésből. Bár termékeinek feldolgozásával és kereskedelmével foglalkozók száma nem elhanyagolható. Ám mi történik, ha nincs az egész közösség élelmezéséhez szükséges alapanyag – és hangsúlyozzam: egészséges alapanyag? Ha nem mi termeljük, akkor épp úgy függünk a szállítástól, mint ahogy ezt az ország gázellátásának esetében láttuk. Ám élelem nélkül kevesebb ideig élünk túl, mint gáz nélkül! Vészhelyzetben kiszolgáltatottá válunk csodálatos termőképességű földjeink ellenére. Társadalmi szempontból pedig önálló középosztály nem képzelhető el önálló gazdálkodói réteg nélkül. A családtól különálló munkahelyek szembekerülnek a családdal. Fékezhető ez a folyamat, de törvényszerű. A haszonelvre épülő világrendnek kiszolgáltatott munkaerőre, elmagányosodott fogyasztóra van szüksége. A női egyenjogúságra törekvés is úgy valósul meg, mint a tömeges rabmunkába állítás eszköze. Ezért közérdek a föld sorsa. Azután létezik egy teljesen más jellegű vád: ez a klientúra-építéssel kapcsolatos. Ebben kénytelen vagyok némi cinizmust tanúsítani. Szovjet szocializmus utáni tőkeszegény országunkban még fokozottabban jelen van az a törekvés, ami az egész nyugati parlamentarizmusnak is egyik rákfenéje: az állami megrendelések, juttatások pártközeli kihelyezése. Elvégre minden uralkodó hatalomnak számítania kell esetleges későbbi ellenzéki létre, s akkor csak társadalmi-gazdasági beágyazottsága menti át a szűk esztendőkön. Mindent egybevetve: a 2010-ben kétharmados parlamenti erővel megválasztott kormány végre vállalhatta – de érdeméül tudom be, hogy vállalta is – az összes elhanyagolt területen az ügyek kézbevételét. Es itt jön mégegy vád, amivel még nem foglalkoztam. Hogy ez központosítást jelent. Igen, azt. Ám, hogy központi irányítás nélkül hogyan akadnak el, ágaznak szét, fulladnak sivatagi kudarcba az ügyek, azt volt módunk megtapasztalni. Persze, lehet hátrányos a központosítás. Erre utalnak nagy pofával ország-világ liberáns megmondó emberei, amikor a „fékek és ellensúlyok” fontosságát hangsúlyozzák. Hogy mintaországaik is elmarasztalhatók – néha Magyarországnál jobban is – e tekintetben, az nem téma. Elvégre hogy mérhető a mi százszorosan megtaposott, kifosztott országunk a nagyokéval azonos mércével?! – gondolják. Viszont: bármilyen kicsiny is az ország, a kétharmados erő = érték. Ez tette lehetővé, hogy kirántsuk az ország sárba-ragadt szekerét. Az akár erős ellenfelekkel szemben az érdeksértés vállalása megbecsülni való tulajdonság, ha a köz érdekét szolgálja. Még az egyes társadalmi rétegekben keletkező feszültségek kiváltása (országgyűlési képviselők számának csökkentése, munkatörvénykönyv szigorítása, rokkant-nyugdíjazás rendszere, trafikszabályozás) is elismerésre méltó, mert olyan területeket rendez, amelyen a szavazatszerzési logika szerint okosabb volna megalkuvónak lennie. Míg a korábbi, az Ali babák 40 rablóval megtöltött kormányzása (Mit 40? Volt ott több is.) legfeljebb becsapni igyekezett a nagy testvér EU-t, addig ez a kormány nyíltan vállalta az ütközést, ha kellett. Néha nem eléggé diplomatikusan vagy éppen ügyetlenül – főleg kezdetben – de akkor megjelent mellette Békemenet formájában a magyar társadalom jelentős ereje. A ki nem aludt öntudatú, szét nem roncsolt értékrendű emberek még mindig elhanyagolhatatlanul nagy erőt jelentenek a magyar társadalomban. Az agyakat folyamatosan bombázó szóbeli és képi szemét-áradat ellenére még jelentős szigetei vannak a közösségi értékeknek. (Ezt gyalázta le nyíltan az őszödi beszéd.) S ezek az emberek 2006-ban fellázadtak. Fellázadtak a nyílt rombolás ellen – s mivel a hatalom kitartott az ország kiárusítása, a kiscsoportok gátlástalan vagyonosodása, közösségeink – immár családjaink – szétverése, mindnyájunk adósrabszolgaságba döntése mellett, hát az első adandó alkalommal kétharmaddal söpörték el a láthatóvá vált Gonoszt. A nemzeti összefogás kormánya pedig megkísérelte megvalósítani választói akaratát. Eddig jutott. A hogyan tovább a kérdés? Akik leváltani akarják, azok biztos, hogy nem folytatnák a nemzetépítést. Kettőn áll a vásár: rajtunk, hogy döntsünk az ország sorsáról és a kormányzó erőtől, hogy meg kívánja-e tartani sok-sok tisztességes és értelmes állampolgár bizalmát…
 
Következő >