Kezdőlap arrow Beszédek arrow Beszédek arrow Kelemen András ünnepi köszöntője - "Nyugat-Európa Kelet-Európáért" program
Kelemen András ünnepi köszöntője - "Nyugat-Európa Kelet-Európáért" program PDF Nyomtatás E-mail

 

 

Ünnepi köszöntő

a „Nyugat Európa Kelet Európáért” program

„Regionális és szektoriális stratégiák, mint a szlovákiai/felvidéki magyar közösség megmaradásának eszközei” c. konferenciáján

2013. április 26, Érd

Üdvözlöm a konferencia résztvevőit, úgyis mint Kövér Lászlónak, a Magyar Országgyűlés elnökének munkatársa, aki ezen megbizatása óta azon dolgozik, hogy az Országházból a Nemzet Háza legyen.

Megkapván Veress László kabinetfőnöktől a meghívót a mai rendezvényre, eltűnődtem a címén:

igen, valóban meg kellene már hirdetni , hogy Nyugat-Európa tegyen valamit a kontinens keleti feléért.

Mert a fanyűvő orkánként újabb és újabb országot elsodró nagy európai válság közepette csupán azt látjuk, hogy egymást okolja Észak és Dél, Nyugat és Kelet. Európa boldogabbik fele így szól: - Fizessetek ostobaságotokért! Csak akkor segítünk, ha mindeneteket ideadjátok! S a fejletlenebb országok népe erre így válaszol:

- Eddig is ezt tettük. Folyton úgy segítettetek, hogy ti lettetek gazdagabbak.

De az önzés nem csak a nagypolitikában úr. Magyarországon évtizedek óta azt hallom, hogy kötelességünk segíteni a határainkon kívülre került testvéreinken. Be is terveznek a költségvetésbe ilyen részt. Körülbelül minden ezer forintból 1-et.  Valljuk be, nem nagy segítség ez. Alamizsna ahhoz képest, amit túlparton élő magyarok tesznek hozzá a magyar országlakosok életéhez. Erről is kellene egyszer már beszélni! A rendszerváltozás táján például az áttelepülő orvosok mentették meg a magyarországi egészségügyi alapellátást… S ki gondolta már végig, hogy mit köszönhet Magyarország annak a ténynek, hogy  bevándorlóinak nagy része nem idegen?!

Úgyhogy érdemes azon egy kicsit elgondolkozni, hogy ki segít kicsodán? S hogy a keresztény felebarátiság éppen úgy működik, hogy ha segítek máson, magamon is segítettem.

A tanácskozás címét, a „regionális és szektoriális stratégiákat” pedig nem tudom másként értelmezni, mint egymásrautaltságunk felismerését. Ahogy a kenyér elszárad, ha lefejtjük a héját, úgy tartozunk össze mindnyájan, a határok egyik és másik oldalán. És ennek felismerése adhatja csak azt az erőt, ami legyőzi a csüggedést, azt a jelenséget, amit a felvidéki Haut Zoltán úgy fest le, hogy

„… búsulnak a bércek felvidék felett,

Szomorú szemük, szinte délre nézni fél…

(Üzenet a felvidéki hegyeknek)

Ha 2004. december 5-ére gondolunk, azt mondhatjuk: így van. S ha arra gondolunk, hogy a magyar állampolgárság megteremtett lehetőségére milyen megtorlás érkezett válaszul, akkor is.

Ám ha arra gondolunk, hogy nemrég, március 10-én, a székely szabadság napján Románia szívében 30.000 ember tüntetett méltósággal az önrendelkezés mellett, akkor érezhetjük az erőt az induló polgári kezdeményezés mögött. S amikor a közigazgatásban is megjelenő összetartozásért küzdenek Székelyföldön, annak az 1996-ban Felvidéken durván szétdarabolt magyarság számára is fontos üzenete van. Ha pedig Nyugat-Európa számos autonómiájára tekintünk, elmondhatjuk, hogy bizony tehet valamit Nyugat-Európa keletebbre eső részeiért.

De ebben csak mi lehetünk a kovász.

Hogyan?

Babits-csal szólva: „Erős igazsággal az erőszak ellen”

(Áldás a magyarra)

 

Ezzel kívánok jó tanácskozást! 

 
Következő >