Kezdőlap arrow Ajánlott írások, érdekességek arrow Werner Wütrich: Európai integráció (A Monnet módszer)
Werner Wütrich: Európai integráció (A Monnet módszer) PDF Nyomtatás E-mail

Werner Wüthrich, a politika tudományok doktora, Zürich

 

Európai integráció

(Rövidített fordítás)

 

1. rész: „Monnet- módszer”, avagy kulcs az euró válságának megértéséhez

Manapság számtalan cikket olvashatunk, amelyben a szerzők megkísérlik megmagyarázni az euró válságát. Mégis sok dolog árnyéban marad. Különösen azt nem szokták kommentálni soha, hogy hogyan jutottunk ebbe a helyzetbe. Az itt következő cikk-sorozat megkísérel választ adni erre visszanyúlva a kezdetekhez.

* * *

Jean Monnet kétségtelenül alapvető módon rányomta bélyegét a háború utáni Európa történetére. Ő fejlesztette ki 1950-ben a Vas-és Acélközösség gondolatát, amely elődje volt az Európai Közösségnek, majd a jövőbeli EU-nak. Nyugat-Európa országai együtt kellett kialakítsák a szén-és acéliparukat, mégis az alapvető cél, amit Monnet követett egy amerikai modellre épülő „Európai Egyesült Államok” volt. 1950 tavaszán dolgozta ki ezt a projektet, és bemutatta Robert Schumann-nak, az akkori francia külügyminiszternek. Az pedig megvitatta azt a kormányával és a német föderális kancellárral, Adenauerrel. 1950. május 9-én pedig nyilvánosságra hozták. Valahogy így kezdődött a jelenlegi EU története. Ettől kezdve május 9-ét számos országban Európa napjaként ünneplik. 1952-ben Jean Monnet-t kinevezték a Vas-és Acél Közösség első vezetőjévé Luxemburg székhellyel. Ő már 1955-ben elhagyta ezt a posztot, azért, hogy folytathassa valódi céljának kivitelezését, azaz az Európai Egyesült Államok megalapítását. Ebben az évben egy akcióbizottságot alapított, melybe megnyerte a közösség 6 országából számos politikai pártnak és szakszervezetnek sok képviselőjét. Néhány nappal a Római Egyezmény aláírása előtt 1957. március 15-én Jean Monnet Svájcba ment, és beindított egy irodát az Európai Egyesült Államok ügyében felállított akcióbizottság számára. Nem sokkal később ehhez hozzászervezett egy dokumentációs központot. Itt őrzik a Vas-és Acél Közösség, az Európai Közösség és a későbbi EU alapítóinak tervezeteit és okmányait, fontos dokumentumait és a különböző egyezményeket. 1957-ben Lausanne-ban létrehozott egy társaságot, amelyre rábízta az akcióbizottság hivatali ügyeinek vitelét. Az USA-beli Ford Alapítvány tette lehetővé az Európai Kutatások Központjának megteremtését és a Lausanne-i Egyetem állított fel elsőnek egy tanszéket az európai integráció témájában, amelyet a 90-es évekig Monnet közeli barátja, Henry Rieben töltött be. Jelenleg kb 200 ilyen egyetemi hely van Európában. Lausanne-ba számtalan egyetemi hallgató érkezett Svájcból és külföldről, hogy bevezetést kapjon Monnet tanaiba. Az egyik leghíresebb hallgató a későbbi szövetségi tanácsos, Jean-Pascal Delamuraz, aki olyan nagy eréllyel dolgozott Svájcnak az EU-ba történő minél szorosabb bevonásán, mint előtte és utána senki. Jean Monnet 1978-ban, kevéssel halála előtt létrehozta a „Jean Monnet Alapítvány Európáért”-t. Ezen alapítvány lényegi tőkéje hatalmas kapcsolati hálója, ha nem tekintjük az archivált okmányok nagy számát. Több mint 3000 személyiség egész Európából, főleg politikusok és felső vezetők tagjai az alapítvány irányító tanácsának. A jelenlegi elnök az EP korábbi elnöke, José-Maria Gil Robles. Alelnöke a svájci Jakob Kellenberger, aki államtitkárként vezette a bilaterális tárgyalásokat és ezután a Nemzetközi Vöröskereszt elnökévé nevezték ki.

Stephane Galerry, az ismert közgazdász és újságíró, aki hosszú éveken keresztül vezérigazgatója volt a Világgazdasági Fórumnak, szintén tagja az irányító bizottságnak. Az alapítvány minden évben érdeméremmel tüntet kis olyan személyiségeket Európából, akik az alapítvány célja, vagyis az Európai Egyesült Államok érdekében dolgoznak. Nevezetesen említsük meg a korábbi föderális tanácsost, Adolf Ogi-t és a korábbi német kancellárt Helmut Kohl-t. A kitüntetettek között szerepel még Helmut Schmidt volt német kancellár, Jean Claude Junker, Jacques Delore és Romano Prodi. A központot a Helvét Köztársaság, a Vaud Kanton és a Ford Alapítvány finanszírozza. De kap támogatást Brüsszelből is.

2003-ban az EB elnöke Romano Prodi, a konföderáció elnöke: Jean Pascal Delamuraz, a Vaud-i Nagytanács elnöke és Lausanne város vezetője közös nyilatkozatban fejezték ki folyamatos akaratukat arra vonatkozólag, hogy a Jean Monnet Alapítvány folytassa működését. A központot megnövelték és költségvetést megkétszerezték. A lausannei európai „Szent Grál” a közös gondolkodás és találkozások helye maradt.

A jelen cikkben hivatkozom Wolfgang Wessels professzor 2001-es írására Jean Monet-ról - mint emberről és módszerről - aki a Köln-i Egyetem Jean Monnet tanszék kinevezett egyetemi tanára. A politológusok között a Monnet-módszer referenciának számít. Wessels kiemeli Jean Monnet politikai jelentőségét, mint kommunikatív személyét, és mint olyan személyt, aki a kulisszák mögött dolgozik. Munkamódszerét egy nagy személyi kapcsolati háló kiépítése jellemezte, nem gondolkodott a piacgazdaság kategóriáiban. A szociális piacgazdaság kifejtői, mint Walter Eucken, Wilhelm Röpke, Ludwig Erhard és Friedrich August Von Hayek nem voltak kedvenc olvasmányai, az ő javaslatai sokkal pragmatikusabbak, technokratábbak és beavatkozás-pártiak voltak.

 

Wessels nyomán a következő jellegzetességek emelhetők ki:

1. „Szolidaritás az akcióban”- Jean Monnet nem volt az alkotmányról, valamint elvi állásfoglalásokról szóló nyilatkozatok embere. Közös konkrét projektumokban gondolkodott, amelyek előmozdítják az integrációt, különösen, ahol bizonytalanság keletkezett. Idézet tőle: „Az ember csak a szükségszerűség nyomása alatt fogad el változtatást”, más szóval a krízisek részei a módszernek, vagy ahogy a politikusaink mondanák: ”nincs más alternatíva”.

2. A kis lépések politikája: „nem a teljes intézményi terv van előtérben, hanem olyan lépcsői, amelyek lépésről lépésre visznek egy föderáció felé” (Wessels)

3. Gazdasági eszközök a terv szolgálatában

4. Az elit döntései. Wessels: „Az elitek által egyhangúlag meghozott döntések nincsenek közel a polgárokhoz, sőt a nemzeti parlamentek és polgárok távol maradnak tőlük. A népszavazások nem képezik részét a Monnet-módszernek.”

5. A francia-német szövetség, mint az egyesítés politikájának mozgatórugója. Innen származnak az olyan kifejezések, mint Európa magja, súlypontja, úttörőcsoport és kétsebességű Európa, stb. Jelenleg Merkel és Sárközy gyakorlatilag teljesen egyedül hozzák meg az EU-ról szóló alapvető döntéseket, és mindenki más - beleértve a média többségét is - hallgatólag elfogadja, hogy az EU intézményei és a másik 25 tagállam is ehhez igazodik.

 

És amit Wessels nem mond ki

Wessels hangsúlyozza a hálózat kialakításának és fenntartásának szerepét a Monnet módszerrel, ugyanakkor nem pontosítja, hogy Jean Monnet nemcsak az európai hálót építette ki, hanem ugyanígy tett az USA-ban, főleg a pénzemberek és politikusok környezetében. Monnet több évtizedet élt az USA-ban, egy nagy bank alelnöke volt és egy bank tulajdonosaként is szerepelt. A II. VH alatt alapvető szerepet játszott az amerikai háborús gazdaságban és belső barátja volt a későbbi amerikai államminiszternek John Foster Dullesnek, vagyis Monnet az USA külpolitikájának egyik eszköze is volt.

Manapság érdemes volna ennek a korszaknak az archívumban őrzött anyagait megvitatni. Az okmányok vitathatatlanul bizonyítják, hogy az USA közvetlenül hatást gyakorolt; azt is mondhatjuk, hogy dirigálta az európai integrációt, Monnet közvetítésével. Példa erre:

  1. 1960. szeptember 9-én a miniszterek megbeszélésének a napján a kereskedelmi tárgyaló küldött, Weitnauer az európai kérdésről folytatott vitán azt deklarálta: „Az év elején az amerikaiak használatba vették az ő vétójogukat a Hatok (Európai Közösség) és a Hetek (EFTA) fúziója ellen egy európai szabadkereskedelmi zónában”. Egészen nyíltan beszélt arról, hogy az USA és Monnet buktatta meg az európai szabadkereskedelmi zóna tervét, amelyben egyébként az összes európai állam kormánya már egyetértett.
  2. 1963. 07. 23-án Paul Jolles az integráció irodájának főnöke számolt be egy rendkívül bizalmas dokumentumban a svájci föderális tanácsnak tárgyalásáról az amerikai államhivatal policy planning board-jával az európai integrációról: „Tárgyalópartnerem fenntartás nélkül védelmezte az a jól ismert amerikai álláspontot, amely szerint Európában a nemzetállamok kora történelmileg lejárt és a politikai egyesülés elkerülhetetlennek látszik amennyiben Európa a továbbiakban is szerepet kíván játszani a világpolitikában. De Gaulle ebből a szempontból egy elszigetelt esetnek tekinthető”.

 

Másként is lehetne cselekedni

Hosszú éveken keresztül az USA politikája és Jean Monnet előkészítette a terepet az európai integráció jövőjének. Az országok együttműködése szabadon kellett kifejlődjék, mint ahogy így történik ez ma az ASEAN országokkal Ázsiában. Ezek az országok, amelyek 1997-98-ban súlyos „ázsiai válságban” voltak, rendbehozták a költségvetésüket és adóságukat autonóm módon, problematikus nemzetek feletti eszközök nélkül (mint amilyen a FESF, a Pénzügyi Stabilitás Európai Alapja).

Európa nehéz helyzetben van és térvesztést kockáztat a világversenyben. A sokat hangsúlyozott Monnet-gondolat káros szellemi terméknek bizonyult.

 

A Monnet módszer az aktuális krízis megértésének kulcsa

Elemzését Wessels már 10 éve írta. Az utóbbi hónapok és évek eseményeit tekintetbe véve megállapíthatjuk, hogy a Monnet módszernek még mindig megvan az aktualitása, sőt ezen túl: ez a kulcs, ami lehetővé teszi, hogy megértsük az EU múltbeli és jelen politikáját. Aki számításba veszi a Monnet-módszert, mint vezérfonalat, az megmagyarázhatja az aktuális eseményeket az euró táján, méghozzá másként, mint napjaink legtöbb politikai megfigyelője. Én Helmut Kohl korábbi német kancellár példáján magyaráznám meg. Ő központi szerepet játszott a kezdetektől fogva a közös pénz ügyében. Biztosak lehetünk abban, hogy tanácsadói jelezték azt, hogy ezzel olyan problémák kerülnek előtérbe, mint egy monetáris unió megteremtése - a gazdasági struktúrában, ipari teljesítményben, mentalitásban és életmódban - mélyen különböző országok között, mint amilyen az eurozóna 17 állama. Sok közgazdász felhívta erre a figyelmet abban az időben, bár a legtöbbje nem nyilvánosan.

Aki pedig elfogadta a Monnet módszert - mint Helmut Kohl, aki a Jean Monnet Alapítványtól érdemérmet is kapott érte -, nem hátrált meg. Helmut Kohl és ennek a projektnek a többi felelőse úgy gondolták, hogy ez bizonyára nagyon nehéz lesz, de ők mégis készek voltak elfogadni, mert ez a lépés segíthet elérni az Európai Egyesült Államoknak nevezett célt. Az elkerülhetetlen politikai turbulenciák szükségszerűek és az integráció irányába kényszerítő további lépéseket vonnak magukkal.

Manapság már minden nap felismerhetjük a Monnet módszert a politikai cikkekben és vitákban. Merkel szövetségi kancellár asszony és Sárközy köztársasági elnök egyfolytában azt deklarálják, hogy „több Európa, ez a megoldás”. Szinte naponta sulykolják a lakosságnak, hogy még több nemzeti kompetenciát kell transzferálni Brüsszelbe, mindenek felett a költségvetési szektorban (és ez vezet erőnek erejével egy politikai unióhoz).

A szociáldemokrata párt kongresszusán Helmut Schmidt egy nagy visszhangot kiváltó nyilatkozatában megjegyezte: „Ez döntő lépés az Európai Unióban, amit követnek további integrációs lépések. Az euró kríziséről folyó vita csupán üres fecsegés”. Nincs más megoldás, mint az eurozóna országainak közös eladósodása/ eladósítása. Schmidt maga is kitüntetettje a Jean Monnet Alapítványnak, amelynek jelenlegi elnöke José Maria Gil Robles, - aki az EP korábbi elnöke - nemrég nyilatkozta egy riport kapcsán: „Jean Monnet, az Egyesült Európa egyik építőmestere létrehozott egy egyszerű módszert, amelyik ma is érvényes: kivitelezni a konkrét megvalósításokat, ezek valódi szolidaritást teremtenek... A görög krízis felébresztette az európaiakat, akik sosem látott szolidaritási intézkedéseket hoztak a közös érdek védelmében… Fontos a valódi döntéshozó hatalmat oda helyezni, ahol azt a leghatékonyabban lehet gyakorolni”.

Sürgeti a további előrelépést, mert a „nacionalisták” - ahogy ő nevezi a szuverén nemzetek szabad együttműködésének a védelmezőit - nem rendelkeznek 20%-nál több szavazattal a parlamentekben.

 

 

2. rész: Eltérő koncepciók

Az 1. rész a Monnet-módszerrel foglalkozott és visszaemlékezett az európai integráció kezdeteire, valamint, hogy hogyan vezetett a mai EU-hoz és mi volt ebben Jean Monnet és hálózatának szerepe. Létezett azonban egy máig is ellentétes mozgalom, amely másképp fogta fel az integrációt, nem nemzetek feletti intézmények szövetségi államaként, hanem inkább szuverén nemzetek tárulásaként, melyek „együtt játszanak az európai zenekarban”. Ez a gondolat jelent meg az EFTA megteremtésében 1960-ban. Ebben egy svájci politikus Hans Schaffner játszott erőteljes szerepet.

 

Az integráció, mint műszó sok más hasonló kifejezéssel együtt jellemzően nincsen világosan meghatározva és talán nem is határozható meg. A gazdaságban jelöli két ország gazdaságának többé-kevésbé szoros egymásba fonódását, amely a „normális” államközi kapcsolatoktól eltér. Az integrációt természetesen megerősítheti egy olyan rendszeres rásegítés, mint amilyen a politikai eszközöknek áll rendelkezésükre. A gazdasági integráció, mint kifejezés akkor vált elfogadottá, amikor a Római Szerződés vitái megkezdődtek. Ekkor használták ennek a gondolatnak a megalkotói, köztük Jean Monnet. Elég hosszú ideje létezik gazdasági integráció az Egyesült Államok és Kanada, vagy Németország és Ausztria között. Gyakran ez azt jelenti, hogy a nagyok uralják a kicsik gazdaságát, ami ellenérzést és ellenállást kelthet. A gazdasági integráció minden formájának közös jellemzője, hogy van politikai jelentőségük. Az EU gazdasági integrációja politikai célzatú és egy állam megteremtésére utal. A Római Szerződés (1957) preambulumában kifejeződik az akarat „az európai népek közötti szakadatlanul szorosabbá váló unió alapjainak megteremtésére”.

Jean Monnet és hálózata krédójának része volt az a gondolat, hogy a gazdasági integráció csupán egy lépés az európai szövetségi állam megteremtésének útján. Számukra az európai népek természetes egységet képeznek, államok és etnikumok csoportját, amelyeknek még hiányzik a megfelelő szervezetük, hogy egyetlen állammá és egyetlen néppé váljanak. A korszakot számos ellentmondás és abszurditás jellemzi, amit manapság nehéz megérteni; egy példát említve: Nagy-Britannia részt vett az EGK megteremtésében, aztán visszalépett ettől, ennek megvalósulása előtt aktívan hozzájárult az EFTA megalakításában és néhány hónappal később benyújtotta felvételi kérelmét az EGK-hez.

 

Svájc integrációs politikája

1947-ben 17 nyugat-európai ország megalapította a Gazdasági Együttműködés Európai Szervezetét (OEEC) a Marshall-terv kivitelezésére, ebben részt vett Jugoszlávia is. A szervezet keretében a svájci diplomácia arra törekedett, hogy minden nyugat-európai állam számára létrejöjjön egy szabadkereskedelmi zóna, amelyben szuverén nemzetek formájában tudnak együttműködni. Sikerült helyreállítani a fizetési műveletek és a tőke cirkulációját, amelyek a háború alatt lerombolódtak, illetve lépésről lépésre felszámolni a vámkorlátokat. Egy hat országból álló kisebb csoportosulás erőfeszítését arra, hogy létrehozzanak külön egy társulást (EEC), a többség szeparatistának és diszkriminálónak értékelte. Peter Thorneycroft, a brit kereskedelmi kamara elnöke 1956-ban kijelentette, hogy „a szép szavak nem rejthetik el egy diszkrimináló csoportosulás valóságát az indusztriális Európa szívében, mely saját belső kereskedelmét mozdítja elő a szabad világ többi országának kereskedelme rovására”. A nyugat-európai országok többsége előnyben részesítette az együttműködést a hasonló jogokkal rendelkező szuverén államok között, úgy ahogy ez megindult az OEEC keretén belül, ezért amikor ez lehetetlenné vált, akkor egy kisebb szabadkereskedelmi zónát hoztak létre, mely 7 országot foglalt magába: ez az EFTA.

 

Hans Schaffner

Hans Schaffnert néha az EFTA atyjának tekintik és Jean Monnet ellenfelének. Svájci politikus és a PLR (Liberális Demokrata Párt) tagja. 1941-ben a Szövetségi Tanács kinevezi a háborús gazdaság fejévé. Munkatársaival együtt alapvetően ő biztosította Svájc gazdasági túlélését abban a nehéz időszakban, amikor Svájc a tengelyhatalmak közé szorult. A háború után közgazdasági vezetőként dolgozott tovább az OEEC és a GATT kebelében. Miközben Svájc integrációs politikája folyt Európa felé, nem vesztette szem elől a tágabb nagyvilágot. Az export 55%-a ment Európába és 45%-a más területekre; az import 75%-a érkezett az európai országokból.

 

Az EFTA és az EEC

Az 1950-es évek közepén konkretizálódott, hogy létrehoznak egyfajta föderális államot szupranacionális intézményekkel. Ezzel majdnem Európa egy új megosztása fenyegetett, miközben az OEEC keretében az együttműködés már megindult. Az OEEC kereskedelmi osztályának nem volt oka eredményes politikáját leállítania, mégis bekövetkezett az EEC megalakulása 1957-ben. Mindenekelőtt a nem tag országok hajlottak arra, hogy kövessék a példát, de egy szabadkereskedelmi zóna létrehozásával egész Nyugat-Európa számára. Ennek sikertelensége vezetett egy kis szabadkereskedelmi övezet kialakításához, amelyben szuverén nemzetek működtek együtt.

 

„A funkcionáriusok forradalma”

Térjünk vissza 1958-hoz. December 1-én Hans Schaffner tárgyalást folytatott a brit külügyminiszterrel és ennek nyomán kezdeményezett. Az érdekeltek számára összehívott egy funkcionárius-szintű konferenciát. Itt felvázolta az EFTA koncepcióját és előkészítette a néhány hónappal későbbi oslói és stockholmi értekezleteket. Ebben Nagy-Britannia is nagy szerepet játszott, bár a kezdeti tárgyalások után 1955-ben visszavonult. Ennek oka nem pusztán az ország szkepticizmusa a nemzetek fölötti szervezetek iránt és fenntartásai az EEC politikai integrációjával kapcsolatban. A szigetország külkereskedelmének legnagyobb része a Commonwealth keretében zajlott le, ugyanakkor törekedett arra, hogy politikai és gazdasági hatalommal jelenjék meg a kontinensen, s nem mint kívülálló. Az angol politika ellentmondásos volt, éppúgy mint napjainkban.

Hét ország (Nagy-Britannia, Svájc, Norvégia, Ausztria, Dánia, Portugália és Svédország) alapította meg Stockholmban 1960. január 4-én az EFTA-t, mint egy szabadkereskedelmi zónát az ipari termékek számára; nem vonták be a mezőgazdaságot. Ettől kezdve tehát két szervezet volt és mint a kettő különböző módon tűzte ki céljául Európa országainak gazdasági integrálását. Az EEC központja Brüsszelben volt, ahol 5000 tisztviselőt dolgoztatott, az EFTA Genfben foglalkoztatott kb. 150 munkatársat és filozófiája eltért az előbbitől: hatalmi eszközök nélkül kívánta előmozdítani a szabadkereskedelmet. Európa gazdasági és politikai integrációjának két egymással versengő felfogása feszültséget okozott. Alig száradt meg a tinta a Stockholmi Szerződés aláírásán, amikor Nagy-Britannia tudatta, hogy csatlakozik az EEC-hez. Az EFTA nem volt még elég kiforrott ahhoz, hogy ezt megeméssze, mert Nagy-Britannia reprezentálta a társulás messze legfontosabb gazdaságát és igen aktív szerepet játszott a megalakulásban.

 

Szolidáris demars

Némi vita után az EFTA 7 állama megegyezett, hogy offenzív módon kapcsolatba lép az EEC-vel, de csak úgy, mint társulás. Megerősítették céljukat, hogy létrehozzanak Európában egy olyan szabadkereskedelmi zónát, amely elkerüli Európa gazdasági megosztását (1961. június 21-i deklaráció). Azt gondolták, hogy Nagy-Britannia lehetővé teszi az EEC központosító jellegének csökkentését és megakadályozza a nemzetek fölött struktúrák kifejlesztését és az EEC így liberálisabbá válik. A felelősök azt remélték, hogy ha a gazdasági integráció megvalósul, akkor ez megoldható igen kicsiny bürokráciával. Ahogy látjuk nem így alakult. Abban az időben Brüsszel kb. 5.000 funkcionáriust foglalkoztatott, manapság ez kb. 50.000.

 

Az Egyesült Államok nyilvánosságra hozza céljait

1961. július 14-én George Ball amerikai helyettes államtitkár Bernben tárgyalást kezdeményezett Hans Schaffner szövetségi tanácsossal és a Svájci Konföderáció elnökével, Traugott Wahlen-nel. Előadta nekik kormánya álláspontját, miszerint az amerikai kormány erőteljesen bátorította a brit kormányt arra, hogy csatlakozzék az EEC-hez, mert egy gazdasági egyezmény az EEC és az EFTA államok között megédesíti, elfogadhatóvá teszi az EEC politikai tartalmát. Az amerikaiak csupán azt akarták, hogy az EEC és az EFTA közötti tárgyalások tisztán gazdasági együttműködésre korlátozódjanak. Kennedy elnök arról tárgyalt McMillan brit miniszterelnökkel, hogy számukra mindenek előtt arról van szó, hogy Nagy-Britannia, s a NATO más országai, melyek az EFTA tagságot aláírták, kapcsolódván az EEC-hez ennek politikai céljait is magukévá teszik. Meg kell határozni az EEC-vel folytatott tárgyalások további naptárát, abban az értelemben, hogy kapcsolni lehessen az EEC-t Nagy-Britanniához és a NATO-szövetségesekhez, valamint hosszútávon megnyerni őket a politikai céljainknak és csakis így valósítható meg, hogy az EEC és az EFTA semleges államai között megvalósuljon ez. Ball tudomásul vette, hogy az USA nem tolerálja a szabadkereskedelmi zóna megteremtését egész Nyugat-Európa számára, ha annak nincs politikai orientációja. Wahlen, Ball vizitjét úgy kommentálta: „Az USA támogatja az EEC célját és törekszik az Európai Egyesült Államok megteremtésére. Aki ezt a célt ellenzi, az ne számítson Washington szimpátiájára”.

A miniszterek tárgyalási napjának előestéjén Albert Weitnauer, a kereskedelmi egyezmények tárgyalója azt nyilatkozta, hogy nem lehet létrehozni egy nagy szabadkereskedelmi zónát Nyugat-Európa számára, mert „mindenek előtt az kellene, hogy az amerikai kormány visszavonja a vétóját egy OEEC-zóna gazdasági társulástól. Eisenhower elnök, Kennedy elődje már nyomást gyakorolt annak érdekében, hogy az EEC-nek legyenek politika céljai, egyezőek Amerika elvárásaival.”

 

Jean Monnet koncepciója

Weitnauer így magyarázza az amerikai álláspontot: „Anélkül, hogy jól ismert dolgokat kívánnék ismételgetni, emlékeztetnék arra, hogy ebben az amerikai politikai tervben két alapvető tendencia van összekötve, melyek egymást kiegészítik. Az első az amerikai kormány érthető igénye, hogy megszervezze a védelmet közös erőfeszítések alapján, anélkül, hogy feladná az amerikai vezetés tényét. Ez az eredete az Észak-atlanti Szervezetnek.”

A második tendencia a gondolatát és energiáját egy új föderális európai állam megteremtéséből nyeri. Az Európai Egyesült Államok lenne ez, ami az USA modellje alapján véget vetne a sokféleségnek. Ez az oka annak, hogy a Római Szerződésben az EEC-nek egy nemzetek fölötti adminisztratív szervezetet kellett adni.

Weitnauer leszögezi, hogy a EEC számára az USA által előrevetített gazdasági-politikai koncepció nem korlátozódik az adott 6 országra, hanem magába foglalja egész Nyugat-Európát, majd később Európa egészét.

 

Az EEC-nek az EFTA államokkal való tárgyalási koncepciója

1962 őszén Paul Jolles az integrációs iroda főnöke a két kamara külpolitikai bizottságát tájékoztatta azon tárgyalások lefolyásáról, amelyeknek a feladata, hogy az EFTA-t közelítse az EEC-hez.

1. Mint NATO tagnak, Nagy-Britanniának kell a csatlakozásokat irányítania. Ez prioritás és már sínen van.

2. Dánia és Norvégia kell ezután következzék. Majd sorra kerül Portugália, amint rendezte konfliktusát Angolával. Ugyanis ez a három utóbbi ország tagja volt a NATO-nak.

3. A három semleges országnak - mint Svájc, Ausztria és Svédország - tárgyalniuk kell az EEC-vel való megállapodásról.

Fura helyzet jött létre. Alig alakult meg az EFTA, gyakorlatilag máris feloszlott, mégpedig az amerikai direktívák hatása alatt.

 

Hans Schaffner és De Gaulle inkább a nemzetek Európáját kívánták

Schaffner kereste a kapcsolatot Charles De Gaulle-lal, aki ebben az időben az EEC erős embere volt és 1961. november 15-én találkozott is vele Párizsban. Elétárta a svájci helyzetet, - mely mégis csak egy semleges állam - és egy teljesen megértő tárgyalópartnerre talált.

A következő idézetek mutatják, hogyan látta De Gaulle Európa jövőjét, mint az amerikai hegemóniától független szuverén nemzetek közötti szabad együttműködést.

Otthoni jelentéstétele bevezetőjében Schaffner így írt: „De Gaulle elnök teljesen határozott személyiség hatását gyakorolta rám, akinek ennek ellenére nem nyilvánult meg a szavaiban semmiféle felsőbbségi érzés. Ellenkezőleg, nagyon elfogadó volt és nagyon tudott meghallgatni”. Schaffner és De Gaulle nagyon hasonlóan álltak hozzá az integráció kérdéséhez, ezért Schaffner előadta a francia elnöknek, hogy a svájci felfogás az államról összeférhetetlen egy nemzetek feletti szervezet integrációjával. „A mi népszavazásos demokráciánk nem teszi lehetővé, hogy rábízzuk egy másik közösségre azokat a hatásköröket, amelyek a népre tartoznak, mégpedig egy létező és szuverén népre.”

De Gaulle: „Az integráció nagy nehézségeket is fog okozni, így pl. Angliával folytatandó tárgyalások hosszúak és nehézkesek lesznek. Franciaország érti, hogy el kellene jutni valamiféle egyetértéshez, de ez nem lesz egyszerű. Önt minden esetre biztosíthatom arról, hogy Franciaország nem fog nehézségeket támasztani.”

1963. augusztus 29-én, egy nagyköveti konferencián Schaffner előadta De Gaulle európai koncepcióját: „A francia államfő osztja a véleményt Európa azon ideológusaival akik szerint az európai kontinens többé nem a világpolitika egyik tárgya, hanem váljék annak szilárd alanyává. De a vélemények azonossága ennél tovább nem megy. A tábornok határozottan ellenzi Brüsszel integratív filozófiáját. Európa egyesítése nem nyugodhat a nemzeti szuverenitás jogának feladásán, annak szupranacionális főség alá helyezésével, hanem inkább a meglevő nemzeti államok fenntartásával és megerősítésével. Ő úgyszintén kívánja a közeledést az európai országok között, de szuverén kormányok szövetsége formájában. Sürgeti a szükségét annak, hogy folytassuk Európa és az USA partnerségét. Amerikával szemben léteznie kell egy nem csupán formális jogokban egyenlő Európának, hanem egy ténylegesen egyenlőnek és nem egy integrált, tehát lecsökkentett Európának.”

 

Németország álláspontja

A hivatalos Németország álláspontját legjobban kifejezi Walter Hallstein, az EEC bizottságának első elnöke, aki az EEC-t, az Euratom-ot és a Montánuniót úgy látja, hogy mind a három nemcsak annyiban igazolt, hogy hasznosan működik a kompetencia területén, hanem ezek mindhárman részei egy fejlődési folyamatnak, amelynek a végén egy egyesült Európát érünk el a szó teljes értelmében. Egy olyan közösséget, amely képes együtt cselekedni azzal a súllyal, amit elfoglal Európában (1963.augusztus 29).

Ezzel szemben Ludwig Erhard német gazdasági miniszter, majd későbbi kancellár egy erőteljes szabadkereskedelmi zónának volt a híve, amelyben Nyugat-Európa minden országa együttműködik, szuverén államokként. A De Gaulle és Adenauer 1963-ban megkötött francia-német barátsági szerződés létrehozta a szoros politikai kooperáció alapját, ami mind a mai napig tart.

 

De Gaulle  tábornok villámcsapása

1963 január 14-én a francia elnök véget vetett az EEC és Nagy-Britannia felvételi tárgyalásainak, így Norvégia és Dánia felvételi kérelme is hatályát vesztette. A 3 semleges ország társulási erőfeszítése takaréklángra került. Vétójával De Gaulle megakadályozta a Jean Monnet-i koncepció megvalósítását és ellensúlyozta Washington tervét, ami az EFTA-t be akarta kapcsolni az EEC-be. De Gaulle-nak köszönhetően az EFTA megkezdhette munkáját.

 

3. rész: A Schaffner-módszer

Nem csak Európában látható a gazdasági integráció megfelelő útját kereső küzdelem. A viták másik fóruma a GATT-tárgyalások. Ott szintén eltérő koncepciók jelentkeztek arra vonatkozólag, hogy mi a legjobb módszer a világ különböző országainak a gazdasági életét összekapcsolni. Itt az első vonalban Schaffner és munkatársai voltak, mert Svájc exportjának 45%-a nem európai országok felé irányult. És szintén található egy ellentmondásos helyzet, mert Schaffner vezényelte a Kennedy ciklust. (A GATT ugyanúgy, ahogy a WTO napjainkban egymást követő tárgyalási fordulókat folytat le a szerződéseinek alkalmazása és kifejlesztése végett. A legismertebb a Kennedy-forduló 1962-1967, majd az uruguayi forduló 1986-1994-ig és most a dohai forduló 2001-2011-ig. A Kennedy-forduló volt a II. VH után a legfontosabb tárgyalássorozat a GATT-ban, de abban Svájc nem vett részt.) Hogyan alakult ki ez a különleges helyzet?

 

Általános egyezmény a vámtarifákról és a kereskedelemről (GATT)

1947-ben 23 ország létrehozta a GATT-ot, hogy apránként csökkentse az egész világon a vámjogot és a kereskedelmi korlátozásokat. Az alapító tagok közé tartoztak a fejlett nyugati ipari országok, a mezőgazdasági országok, mint Ausztrália és Brazília; fejlődő országok és a kommunista országok néhánya. Minden ország ugyanazokkal a jogokkal rendelkezett és mindegyiknek volt egy szavazata. Az egyezményeket csak egyhangúlag lehetett módosítani.

A háború után Svájc, akár ma is a termékeinek és szolgáltatásainak 40%-át exportálta, ezért nagyon vágyott csatlakozni, de mégsem csatlakozott, mert 1947-ben a polgárok elfogadták az új alkotmány gazdasági cikkelyeit. Ez pedig arra kötelezte a konföderációt, hogy megőrizze paraszti lakosságát, biztosítsa a mezőgazdasági termelést és megerősítse a vidéki tulajdont. Ezért a 0951-es földművelésügyi törvény a vámjog és kontingensek rendszere segítségével védte a hazai földművelőket. A csatlakozás tehát nem volt lehetséges. Hans Schaffner, mint a kereskedelmi osztály igazgatója, azt kapta feladatul, hogy létrehozzon egy megegyezést Svájc kivételezettségéről. 1958-ban ez közel állt a céljához, szinte minden GATT-tag egyet értett abban, hogy különleges szabályozást fogad el Svájcra. Ám olyan mezőgazdasági országok, mint Ausztrália és Új-Zéland megvétózták, így Svájc csak időleges tag lehetett szavazati jog nélkül.

Ez nem akadályozta meg Schaffnert, hogy aktívan részt vegyen a GATT munkájában. 1963. május 16 és 21 között ő vezényelte a GATT miniszteri konferenciáját, s ez dolgozta ki a Kennedy-fordulót. 1966-április 1-én minden GATT-tag hozzájárult Svájc kivételezettségéhez.

Néhány hónappal később Albert Weitnauer a svájci küldöttség vezetője.

A GATT-ban Schaffner és Wahlen védték azokat az elveket, mely szerint a szabadkereskedelem elveit nem szabad szigorúan alkalmazni a mezőgazdasági termékekre, mert az eltérő országok közti különbségek túl nagyok és az önellátás ez esetben alapvető jelentőségű. Svájc ezt keserűen megtapasztalta a II.Világháború során. Az EFTA statútumai is ebben a megközelítésben formálódtak, így aztán a szabadkereskedelem sosem lett valójában bevezetve a mezőgazdaság területére és ebből a szempontból semmi sem változott napjainkig. A WTO a dohai forduló 11 éve alatt megkísérelte a világ szabadkereskedelmének szabályait kiterjeszteni a mezőgazdaságra, azonban sikertelenül. 1960 óta az EFTA-nak az volt az elve, hogy minden tagállam esetén az együttműködésből kihagyja a mezőgazdasági politikát.

Az 1972. évi szabadkereskedelmi egyezmény: De Gaulle vétója után az EFTA 7 országa elővette az eredeti tervet, hogy létrehozzon egy nagy szabadkereskedelmi zónát, amely magába foglalná az EGK-t és az EFTA-t, mint jogilag egyenrangú résztvevőket. Vagyis azt a tervet, amelyet az amerikaiak már megakadályoztak az 50-es években. 1969-ben Schaffner egészségi okokból elhagyta a szövetségi tanácsot. Mandátuma legutolsó éveiben nem sikerült véglegesítenie az EFTA szerződést. Paul Jolles, az integrációs iroda főnöke azután 1972-ben véglegesítette az EGK és az EFTA közötti szabadkereskedelmi szerződést. Ekkor következtek a két szervezet legjobb évei. A 72-es egyezményt számos további egyezmény egészítette ki a szolgáltatásokról, mint pl. a biztosításokról 1989-ben. A mezőgazdaság viszont maradt a tagállamok reszortjában. A gazdasági integráció terve Nyugat-Európa számára ezzel megvalósult. De nem valósult meg az 1960-as elgondolás, miszerint Brüsszel elkezdi csökkenteni bürokráciáját. Épp ellenkezőleg.

 

A Monnet koncepció újrafelvétele

1971-ben meghalt De Gaulle és a Monnet-koncepció újra előkerült. E szerint az EFTA-országoknak politikai okokból lépésről lépésre és az USA kívánsága szerint integrálódniuk kellett az EGK-ba. 1973-ban a két NATO tag, Nagy-Britannia és Dánia elhagyta az EFTA-t és csatlakozott az EGK-hoz. 1995-ben két semleges ország követte: Svédország és Ausztria. De a NATO-tag Norvégia nem követte, mert állampolgárai ezt ellenezték. Norvégia viszont részt vett az EEE-ben, az pedig automatikusan átvette a közösségi jogot és egyre szorosabban közeledett az EU-hoz.

Ezért a 90-es évek közepén Svájc maradt az EFTA utolsó tagja, amelyik nem került be a Monnet-folyamatba és szuverén maradt. Ez kétségkívül kiváltotta az USA nyomásgyakorlását és zsidó körökben egy kampányhoz vezetett. Azzal vádolták Svájcot, hogy kollaborált Hitlerrel, ami persze nem igaz. Ezt a támadást a svájci média és politikusok Monnet-hálózata összehangolta, ezzel meg kívánta ingatni a bizalmat a függetlenségben és így előkészíteni a terepet a csatlakozásra. Ez mégsem sikerült, 2001-ben a svájciak 76%-a elutasította a felvételi tárgyalások megkezdését. 30 évvel korábban hasonló arányban fogadták el a szabadkereskedelmi zónát, amely magába foglalta az EFTA-t és az EGK-t, mint egyenjogú tagoknak az együttműködését.

 

Jean Monnet-kultusz

Ahogy fentebb jeleztük, a 72-es szabadkereskedelmi szerződés fellendülést hozott, de az EU hivatalos közéletírói a Monnet-doktrína szellemben másként látják ezt: 25 évnyi euro-szkepticizmusnak, amely De Gaulle francia elnökké választásával kezdődött. Csak 1985-ben fordult a kocka, a francia szocialista Delors az Európai Bizottság elnöke lett és „kimentette a közösséget mély válságából”. De ellentétben azzal, ahogy várható lett volna, Delors nem csökkentette a túlzott bürokráciát, hanem továbbfejlesztette. 1989-ben benyújtott egy háromszakaszos tervet az unió gazdasági és monetáris bevezetéséről és előkészítette a talajt a mai felforduláshoz. Már korábban fontos szerepet játszott a pénz: évtizedeken keresztül át lett utalva a strukturális alapokhoz, majd a kohéziós alapokhoz; ezermilliárdok a déli országokba avégből, hogy megerősítsék a vállalkozási szellemet, ahogy a hivatalos kifejezés mondta. Ma már tudjuk, hogy ezek a financiális segítségek nem érték el a céljukat, sőt azt állapíthatjuk meg, hogy inkább gyengítették a függetlenségüket és az ezen országok saját fejlődése iránti érzéket. Az embernek kételkednie kell abban, hogy újabb pénzügyi segélyek - amelyek megkaphatók a FESF és MES keretében - hatékonyabbak lesznek.

Szemünk előtt játszódtak le a folyamat utolsó lépései: a Maastrichti Szerződés, EEE- Európai Gazdasági Térség, az euró bevezetése, a költségvetési és gazdasági unió terve, a stabilitási alapok, mind egyaránt a politikai unió felé tett lépések, mint ahogy ezt előre vetítette az 1957-es Római Szerződés preambuluma. A ma elérhető okmányok arról tudósítanak, hogy ez a folyamat olyan politikai megfontolást követ, amely végső fokon az USA-ból származik és forrását a hidegháborúban leli. A visszavonulás éveiben (1958-1961) Jean Monnet a hálózata révén fejtette ki munkásságát. Amikor 1979-ben meghalt, Mitterand a Pantheonba vitette testét, ahol a politika és a szellem nagyjainak társaságában nyugszik.

 

A valódi nagyság el nem ismerése

Ezzel szemben Schaffner és munkatársai a feledés homályába estek, s az ő politikai emlékük elhalványult. Pártja is megváltozott és nehéz fellelni korábbi vonásait. Az Európai Gazdasági Térről szóló szavazás után erősödött az EU-hoz való csatlakozás a programelemekben. Mint szövetségi tanácsos nem mondott le és 93 éves korában bemerészkedett a farkas torkába, New Yorkba. A New York Times egy cikkében, amelynek címe: „Az igazság Svájc kapcsán” kifejezte méltatlankodását, az őt érő igazságtalanság miatt.

 

Független Svájc

A médiazajongás közepette a svájci lakosság megtartotta objektivitását, 1992-ben a polgárok elutasították az EGT-t. 2011-ben a választók 76%-a elutasította a felvételi tárgyalások megkezdését, ugyanakkor megerősítette a bilaterális, kétoldalú megegyezéseket.

A legtöbb országban azonban a polgároknak nem volt lehetőségük megvitatni az európai politikát, hanem ki voltak téve az erőteljes kormányzati propagandának.

 

Schaffner módszere

A mai helyzet megint más. Az EU válságban van, az euró nem működik és az EFTA, amely csak 4 tagot számlál, szabadkereskedelmi politikát folytat. Az utóbbi évek során az világszerte nagy számú egyezséget kötött. A Kínával folyó tárgyalások befejezéshez közelednek, ezen kívül folynak Indiával és Oroszországgal. Manapság már az EFTA-nak nem kell félnie, ha összevetik a WTO-val.

 

Globális kiábrándulás

Keleten az ASEAN országai hasonló módon működnek, mint az EFTA és elmondhatjuk, hogy sikerrel. Mint, ahogy ma az EU, ezek az országok 1998-ban súlyos válságon estek keresztül – ázsiai krízis – sikerült úrrá lenniük rajta és az adóssághegyeiken, anélkül, hogy olyan vitatható eszközökhöz fordultak volta, mint az EFSF, stb. A legtöbbjük manapság megszabadult az adósságától és az utóbbi évek során tartalékot is tudott a jövő számára felhalmozni. Európa nem teheti meg, hogy ezt ne vegye számításba.

Ahogy a rendelkezésünkre álló okmányok mutatják, a Monnet-koncepció a hidegháborúnak nagyrészt az USA által inspirált terméke. Talán éppúgy, mint Kelet-Németország esetében, az EU-nak szüksége van egy falbontásra, hogy megszabaduljon a külső kényszerektől.

 


4. rész: Svájci lecke

Albert Weitnauer, Hans Schaffner szövetségi tanácsos egyik közvetlen munkatársa, szeptember 5-én instrukciót tartott a nagyköveteknek az európai integráció témakörében. Feltette azt az alapkérdést, hogy létezik-e elegendő államalkotó elem Európában, ahhoz, hogy megnyissa előttünk az utat az Európai Egyesült Államok felé? Egy működő államhoz szükség van annak népére, területére, a demokratikus választásokkal létrejövő hatalomra, és arra hogy ez alkotmányos alapon nyugodjék. Weitnauer megemlítette az Európához tartozás érzelmét, ennek politikai akaratát, a vezetők ilyen irányú tevékenységét, mint amelyek alapvetően fontos elemei annak, hogy egy föderális államhoz hasonlító valamit hozzanak létre.

Vegyük ezeket sorra.

·  Az Európához tartozás érzelme

Egy állam megalkotásához szükségszerű az összetartozás érzése, ami közös nyelven, közös történeti sorson nyugszik, vagy pedig egy már korábban meglevő állami autonómián. Európa bizonyára nem politikai egység, de szellemileg és kulturálisan az, és kétség kívül igaz ez az európai szellem és kultúra nagyon különböző formái ellenére is. Ám Európa és az európaiak sosem gondolkodtak közös sorsban és sose mint egy egységes nép. Az embernek nem az az érzése, hogy a norvégok és portugálok, az olaszok és az írek ugyanazt a sorsközösséget osztanák és ugyanúgy egy egységes népet alkotnának, mint az amerikaiak, vagy az oroszok. Bár, Brüsszel jelentős munkát végzett el az integráció terén, ebben a vonatkozásban nem változtatott meg sok mindent.

 

·  Politikai akarat

Egy állam nem épül fel úgy, hogy a nép vagy népek politikailag nagy többségét az államalkotás vágya fűti. Ehhez nem elegendő egy fellángolás. Arról nem is beszélve, hogy a politikai akarat csak akkor állapítható meg, ha társadalmi konzultáció vagy választás zajlik le. Ám nem ez történt - mint ahogy az nem volt, vagy csak nagyon ritkán fordult elő - az EU-ban. Mert nem elegendő, hogy az EU politikusai azt állítják, hogy az európaiak ezt vagy azt akarják. Az sem elegendő, hogy a Római Szerződés 1957-ben azt állítja, hogy a szerződés megfogalmazza az európai népek között szakadatlanul egyre szorosabb unió alapjait. A résztvevő országok lakossága sose fejezte ki ilyen akaratát. Néha tévesen összehasonlítják az EU megalakítását a Svájci Szövetségi állam megalakulásával. Ám akkor minden kanton lakossága kifejezthette akaratát és egyes kantonokat meg is kellett győzni, ahol nemmel szavaztak a részvételre. Eközben előfordult az is, hogy a kisebb kantonok ugyanannyi helyet kaptak az államtanácsban, mint a nagyok.

 

·  A vezetők

Egy ilyen egységesülésben a politikusoknak döntő szerepük van, gondoljunk csak Cavour gróf és Garibaldi szerepére a 19. századi olasz egységesítés folyamatában, vagy akár Bismarckra Németország egységesítésében. De eddig még nem találkoztunk olyan államférfival, akinek személye körül megszerveződne az Európai Egyesült Államok.

 

·  Külső fenyegetés

Egy háború, vagy egy háborús fenyegetés elősegítheti egy állam megalakulását, mivel nyomást gyakorol a tömegekre, hogy fogjanak össze. Így a hidegháború ilyen hatással volt az EGT (EEE) alakulására 1957-ben.

 

1968 májusa

Expozéjában Weitnauer foglalkozott az 1968. májusi zavargásokkal mondván, hogy a mai fiatalság még kevésbé ismeri a történelmet, mint a korábbi. A kor problémáival feltétel nélkül kíván foglalkozni és tekintet nélkül a politikai határokra és nemzetekre. Feltehető a kérdés, hogy miért van az, hogy ez a fiatalság, ha hatalomra kerül és támogatja a modern technika és a távolságok legyőzése, miért nem csinál tabula rasa-t minden olyan akadállyal szemben, ami az európai integráció körül gyülekezik és miért nem hozza azt létre, amire nem volt képes a mi kontinensünk 1000 éves történelme. Szerinte az emberi természetnek vannak állandó vonásai és gyakran a leglángolóbb személyiségek válnak életkor előrehaladásával a társadalom legkonzervatívabb személyeivé. A történelem tekintetbe nem vétele manapság is megmutatkozik, különösen iskoláinkban, ahol egyre kevésbé foglalkozunk a történelemmel. 1973-ban megszüntették a Zürichi Egyetem történelem karát. Ennek megvannak a következményei: aki megfeledkezik a történelméről, az képtelen egy emberhez adaptált társadalmat szervezni.

 

Megdöbbentő tisztánlátás

Weitnauer ekkor úgy becsülte, hogy az elkövetkező években sor kerül arra, hogy az EK átmenjen vámunióból gazdasági unióba. Ha ez megtörténik, akkor jelentős mértékben korlátozódik az országok nemzeti szuverenitása. A neuralgikus pont a pénzügypolitika lesz és különösen a költségvetési politika. Kritikussá akkor válik a helyzet, amikor a tagállamok majd átadják financiális területen a döntéshozás kompetenciáját a Bizottságnak. Kialakul az összehangolt gazdaságpolitika és a közös monetáris politika. Manapság, 42 évvel később az EU pontosan ezen a ponton áll. Egyfajta gazdasági kormányzást akar bevezetni, elhatározta egy költségvetési unió megteremtését és vitatkozik a költségvetési biztos kinevezésének a lehetőségén, aki válság esetén közvetlenül beleszólhat a tagállamok költségvetésébe.

 

El kell választani egymástól a gazdaságot és a politikát

Weitnauer szerint Európának szüksége van - különösen politikai területen – együttműködésre, igen erős kölcsönös bizalomra és egyre több unióra. Mégis a nemzeti szuverenitások meghátrálása melyet manapság tapasztalunk az EU-ban, s különösen az országokban megszervezett népszavazások arra utalnak, hogy kérdéses az integrációs akarat megléte. Weitnauer joggal kételkedett abban, hogy a bizonytalan kimenetelű gazdasági tervek, mint amilyen egy gazdasági és monetáris unió, lehetővé tehetik egy föderális állam megteremtését. Veszélyes dolog a gazdasági terveket politikai célok elérésére használni. Az európai integráció ügyében mind Schaffner, mind Weitnauer keményen kettéválasztja a gazdaságot és a politikát. Szükség van a piac liberális gazdaságára egy olyan politikai keretben, amelyik elismeri a szuverenitást, az egyéni felelősséget és minden ország jellegzetességeit. Jean Monnet és az amerikai stratégák számára gazdasági tervezés, amelyik többé-kevésbé bizonytalanságot hordoz magában, emeltyűként szolgált egy olyan politikai nyomáshoz, amely lehetővé tette, hogy a folyamat előre haladjon az Európai Egyesült Államok felé. Monnet ismert mondása, hogy az ember csak akkor változtat, ha kényszerítik, a demokratikus megközelítés hiányáról árulkodik. Ezt a hiányt éreztük az EK megalakításakor is, hiszen a Római Szerződést nem kötötték a népakarat megnyilvánulásához. 1958 nyarán Nyugat-Európa minden országának a kormánya és az EGT 6 állama belegyezett abba, hogy hozzanak létre egy szabadkereskedelmi zónát és működjenek együtt, mint szuverén nemzetek. Ezt a liberális megoldást egyedül az USA ellenezte.

 

Az európai zenekar

Weitnauer szerint az európai országok együttműködése zavaratlanabb, ha ezek szuverén nemzetek államainak tételezik magukat. De Gaulle szerint ez a „Nemzetek Európája”/(hazák Európája), Weitnauer és Schaffner számára ez az EFTA.

„Olyan rendszernek kell működnie, amelyben minden állam és minden államcsoport, az ő sajátosságaikkal – és ezek számosak egy ennyire sokszínű földrészen – meglelik helyüket.” Egy új állami rendszer bevezetése Európában és Európa körül különleges ügyességet igényel. „Nagyon hivatott tolmácsolókra lesz szükség, hogy hallhatóvá tegyék újra az európai zenekart.”

Napjaink disszonanciája aligha tűnik el, ha a hangszerek rosszul hangoltak lesznek. Hallhatóvá tenni az európai politika zenéjét az elkövetkező évek legnehezebb missziói közé számít és ehhez nem lehet elkerülni a konzultációt a népekkel.

 

 

Zárásul:

Werner Wüthrich egy másik cikkének hivatkozása.

Wilhelm Röpke, 1958, Jenseit von Angebot und Nachfrage:

„A decentralizmus az európai szellemnek alapvető aspektusa. Ennek következtében, ha mi meg akarjuk kísérelni centralista módon megszervezni Európát, azt alávetni egy terv(gazdálkodási) bürokráciának és összeolvasztani ugyanakkor egy többé-kevésbé zárt tömbbé, ez Európának és Európa örökségének elárulása lesz. Az árulás annál alattomosabb, hogy azt Európa nevében követik el, visszaélvén ezzel a fogalommal.”

 
< Előző   Következő >