Kezdőlap arrow Ajánlott írások, érdekességek arrow A nyugat autoriter elitjei megbuktak
A nyugat autoriter elitjei megbuktak PDF Nyomtatás E-mail

 

Klaus Hornung, 2011. november 14.

A nyugat autoriter elitjei megbuktak

 

1991-ben a szovjet birodalom szétrobbant és magára hagyta az Egyesült Államokat a világ fölötti uralomban. Nyugaton az enyhülés örömében tapicskoltak abban a hitben, hogy le lehet aratni a kommunizmus feletti győzelem gyümölcseit. Arnulf Baring volt talán az egyedüli, aki disszonáns hangot ütött meg ebben az eufóriában, amikor 1991-ben realista prognózist fogalmazott meg: „Teljesen illuzórikus volna azt hinni, hogy a világ valami paradicsomi helyzet felé vette útját, amelyben nem lennének sem krízisek, sem zavarok, felkelések és pláne háborúk. Éppen ellenkezőleg: a népesedési nyomásnak, a szociális és gazdasági veszélynek köszönhetően, mindenfajta zavar elő fog fordulni, a földgolyó számos országában a következő évtizedek során.”

Nincs vége a történelemnek

Az az igazság, hogy a történelem nem ért véget a liberalizmus győzelmével, mint ahogy ezt Francis Fukuyama jósolta; ellenkezőleg, folyama vízeséssé gyorsult fel. 1991-től az amerikaiak belevetették magukat az első háborúba Szaddam Husszein ellen miután az lerohanta Kuvaitot. 2001 szeptemberében az iszlám terrorizmus rázta meg az amerikai hatalom szívét, a WTC két tornya elleni támadással NY-ban és a Pentagon ellen Washingtonban.

A 2001. évi beavatkozás Afganisztánban és a 2003-i Irakban - mely utóbbi George W. Bush műve, aki egy olyan hazug állításra támaszkodott, hogy atombombát kell kicsavarni Szaddam Husszein kezéből – ezek nem csupán az Egyesült Államok uralmi eltökéltségét jelezték, hanem bevitték ezt „a 2. Rómát” és nemzetközi vazallusait, Közép-Ázsia egy feltáratlan térségébe. S ezen túl ez rámutat arra a történelmi igazságra, hogy a megalománia erejük túlfeszítésére ösztönzi a birodalmakat, bár ez romlásba viszi őket.

Az amerikai adósságválság okai

Megállapíthatjuk, hogy Amerika és a Nyugat képtelen győzelmet aratni, és hogy a csúcshatalom az afgán háborúval is olyan adósságot halmozott fel, hogy az már a saját alapjait fenyegeti.

Korábban Bush elődje, Bill Clinton hozott hasonlóan szerencsétlen intézkedéseket megcélozva azt, hogy minden amerikai tulajdonosává váljék otthonának. Az olcsó pénz politikája a Központi Bank tevékeny támogatásával hozzájárult az adósságok ekkora hegyének a felhalmozásához. Végül Bush katonai beavatkozása adott hatalmas lökést a megugró eladósodásnak. Eközben nem csupán az amerikai hegemónia robbant bele ebbe a válságba esztelen döntések révén, hanem a nyugati szövetség európai pillére is. De az európai monetáris unió krízise, amely manapság a legsúlyosabbnak tapasztalható a II. VH óta, szintén az európai politikai és gazdasági vezetők igen rossz stratégiai döntéseinek gyümölcse, kezdve a maastrichti egyezménnyel 1992-ben. Azt remélték, létrehozva az EMU-t, hogy egy olyan politikai unió alapjait vetik meg, amely mindenekelőtt lehetővé teszi az egyesült Németország integrálását. Ez a döntés nagyszámú figyelmeztetés ellenére született meg, pedig kompetens személyek csak kicsiny esélyt adtak az ennyire különböző országokra vonatkozó gazdasági, fiskális és szociális egyesítési tervnek.

Az EU rossz döntései

Az aktuális monetáris krízis jól mutatja, hogy ez a döntés csak kudarchoz vezethetett veszélybe hozván az EU egész politikáját. Már 2000-ben az állam- és kormányfők azt deklarálták Lisszabonban, hogy európai uniót hoznak létre s az 2020-ra a legerősebb, a legdinamikusabb és a legversenyképesebb régió lesz a világon és a második gazdasági nagyhatalom az Egyesült Államok után az euróval, mint a dollár melletti, univerzális tartalékvalutával. Ez volt a kifejeződése a politikai, gazdasági és médiavilágot magával ragadó nagyzási mániának.

Az amerikai Jeremy Rifkin szerint az Európai Uniónak világhatalommá kell válnia, de sokkal kevésbé katonai erejére támaszkodva, mint inkább egy „soft” hatalomra: gazdasági erejére és a növekvő prosperitás ígéretére. – Vagyis egy nagyon irreális perspektívára, ami nem veszi számba sem a kontinens népességcsökkenését, sem a szociális politika magas szintjét, mely két elem önmagában hosszútávra megakadályozza, hogy kövesse új versenytársainak növekedési ritmusát. Jobb lett volna meg sem tenni a Lisszaboni Nyilatkozatot 2000-ben, mivel annak célját távolról sem érték el.

A nyugat ilyen kettős válságának az eredménye Kína, mint új világhatalom felemelkedése, mely nem csak kb. 1,5 milliárd főre tehető óriási lakossággal rendelkezik, hanem olyan hatékony irányítással is, amely semmibe veszi a nyugat számára annyira értékes emberi jogokat. Kína a két legutóbbi évtized folyamán meghaladta az Egyesült Államokat, mint gazdasági világhatalom és meghaladta Németországot, mint második legnagyobb exportőr.

 A multipoláris hatalom új rendszere

Új nemzetközi multipoláris rendszer kiépülésének vagyunk tanúi, amelyben Kína és más feltörekvő országok, mint pl India, vagy Brazília egyenlő szintre fejlődnek az USA-val és az EU-val. Kínának a nyugattal való viszonyát úgy határozhatjuk meg, mint egy „együttműködő szembenállást”, s e kifejezés ellentmondásos jellege megfelel a valóságnak. Egyrészt a Közép Birodalma (Kína) optimálisan tudja használni nyugat műszaki vívmányait, másrészt viszont stratégiai méretű offenzívával kiterjeszti geopolitikai befolyását az egész világra.

Az érintett államok hozták össze mind az amerikai adósságválságot, mind a globális pénzügyi válságot és az euró válságát. Mind a három a politikai-gazdasági osztály hibás döntéseinek az eredménye.

 Az EU és a szubszidiaritás (döntésmegosztás) elve

Peter Graf Von Kielmansegg, a politikai tudományok professzora Mannheimben emlékeztetett a FAZ 2011 június 8.-i számában az Európáról szóló II. VH utáni korai vitákra. Ebben a korszakban nem úgy fogták fel Európát, mint egy hatalommal rendelkező központosított államot, hanem mint egy ahhoz szükséges társulást, hogy biztosítsák az államok fennmaradását a kontinensen a totális diktatúrák és a háborúk okozta pusztítások után. Ezeknek a vitáknak a kiindulópontja a szubszidiaritás elve volt. Előre látták, hogy csak Európa foglalkozhat kizárólag azokkal a feladatokkal, amelyeket az egyes államok nem voltak képesek uralni, mint pl. a nagy belső piac, közös védelmi, gazdasági, energia- és környezeti politika.

A szubszidiaritás elve lehetővé tette, hogy korlátozzák a központi hatalom és a tagállamok kompetenciáit. Ez a megközelítés azonban meghaladottá vált a következő évtizedek során, a rendkívül erős globális gazdasági érdekek és az Európai Bizottság miatt, mely utóbbiról kiderült, hogy tulajdonképpen a centralizáció motorja: eltávolodott a polgároktól, és mértéktelen bürokráciát fejlesztett ki. Ez különösen igaz 1990 után, amikor Brüsszelt arra az útra vitte, amely ellenséges a népekkel és szemben áll a történelmi hagyománnyal, vagyis a végletes centralizáció felé (amely máskülönben egyik oka volt a Szovjetunió összeomlásának).

  A nemzetek és polgárok Európája

Az aktuális krízis újabb lökést adott a brüsszeli bizottságnak a központosításra. Komolyan kéne venni Kielmansegg javaslatát, hogy végre el kell indítani egy érdemi vitát a hibás döntések kijavítására és zsákutcákból visszafordulásra, hogy végre eljussunk Európa olyan politikai koncepciójához, mely magában foglalja a népszavazásokat, mint a szuverén nép akaratának kifejeződését. Persze lehet azt mondani, hogy az aktuális európai politikai-gazdasági oligarchia úgy retteg ettől az eljárástól, akárcsak a dögvésztől. A valóságban az európai egységesülésről meghozott döntések mind a mai napig az elitek akarataként nyilvánulnak meg - már ha az eliteken a bankokat és a multinacionális vállalatokat értjük.

Ki kell igazítani az európai tervezés irányát, amely annyi bizalmat rombolt le; a helyére állítva a nemzetek és polgárok Európáját, melynek a fő hangsúlyai alapvetően nem anyagi és gazdasági jellegűek, hanem egy olyan kontinens kifejeződései, amely tudatában van történetének és képes egy realista politikát folytatni.

A nyugat súlyos kettős válsága Amerikában és Európában elárulja, hogy rendszerváltozás történik: átmenet a liberális reprezentatív demokráciából az oligarchikusan uralt új formák felé, melyek demokratikus felszín mögé rejtőznek. A globalizációs folyamat során a szupranacionális intézmények - mint az Európai Bizottság - és a nemzetközi szervezetek - mint pl. az IMF - politikai befolyáshoz jutnak. Fölébe helyezik magukat a kormányzati és nemzeti parlamenti döntéseknek.

A pénzügyi tőkés csoportok érdekeit demokratikusan kell kontrollálni

A szuverén demokráciák népén és annak képviselőin kívül meghozott döntések az oligarchikus környezet gyümölcsei, s többségük egyáltalán nem rendelkezik demokratikus legitimitással.

Hans Vorlander, Kielmansegg drezdai kollégája beszél az elit-demokrácia új formáiról (FAZ 2011.07.12), melyek leplezetlenül jelennek meg, nevezetesen az állam- és kormányfők válságtanácskozásai során az EU-ban. Ott vannak a nemzetközi pénztőke képviselői - hivatalosan ugyan csak a politikusok tanácsadóiként, de - ténylegesen részt vesznek a döntésekben, hacsak nem éppen ők a végső döntéshozók.

Vorlander szerint a rendszernek ez a változása egy másik vetületet tár fel: a média „interpretatív hatalmának” túlzott kiterjedését a választott testületek rovására, különösen az elektronikus médiára vonatkozóan, mert ez „vizuális dramaturgiájával” nyomatékosan képes felerősíteni azt az érzést, hogy nincs más alternatíva, mint az „elitek” demokráciája és tevékenységével ezt legitimálja is.

A választások - amelyeknek egy minőségi választásnak kéne lennie a választótestületek részéről - oda torzulnak, hogy a demokrácia szemlélővé alakul és megelégszik a döntésekre való rábólintással.

A nyugat aktuális válságai leleplezték az elit-demokrácia szervei által hozott döntések mélységét. Kimutatható, hogy ezen elitek egyáltalán nem mondhatják el magukról, hogy a nép javát akarják, mivel csak az oligarchiájuk érdekeivel vannak elfoglalva. Igen sürgős arról gondolkozni, hogy hogyan lehetne helyreállítani valamiféle ésszerű egyensúlyt a közérdek és a részérdekek között, bevezetni a pénztőke csoportjainak érdekeire vonatkozó állandó hivatalos politikai kontrollt, mégpedig demokratikus participáció révén.

 

 
< Előző   Következő >