Kezdőlap arrow Ajánlott írások, érdekességek arrow Eberhard Hamer: Felelősség és adósságok uniója
Eberhard Hamer: Felelősség és adósságok uniója PDF Nyomtatás E-mail

 

Eberhard Hamer (Mittelstandsinstitut Niedersachsen):

Nincs szó egy pénzátutalásos unióról, hanem a felelősség és az adósságok uniójáról van szó

2010.06.20.

 

Az európai biztosok politikai irodája rendszeresen hangoztatja, hogy működnie kell egy egyszerű gazdasági társulásnak a demokratikus európai államok között, amely nem alakulhat egy olyan központosított hatalomgyakorlássá, amelyben az Európai Parlament csupán dekoráció, mert akkor az Európai Bizottság nagyon emlékeztetne a Központi Bizottságra.

Kezdetekben minden döntést egyhangúlag kellett hozni épp avégett, hogy ne lehessen semmibe venni a kicsiny országokat. Ám idő múltával előtérbe került a többségi rendszer, ami lehetővé teszi, hogy a nagy országok jobban érvényesüljenek, így az EU országai jogszabályainak 84%-a Brüsszelből jön, mégpedig vagy a tagországok jóváhagyásával, vagy anélkül. A nemzeti parlamenteknek nincs is más szerepük ebben, mint szépen beiktatni őket a saját törvényhozásukba. Ezért a Lisszaboni szerződés az EU-ban résztvevő nemzetállamok számára végzetes hatású lehet. Oda fajulhat a helyzet, hogy nincsenek többé nemzetek, hanem csak EU-beli polgárok, akik történetesen az EU egyes tartományaiban laknak. A parlamentek és a nemzeti kormányok szerepe lecsökken, bár megtartják őket, mint olyan díszítményeket, mint amelyeknek alig van politikai súlyuk. Ennek következményeképpen az EU kiterjesztette hatásköreit a gazdaságpolitika területére is és ezzel eljutott odáig, hogy szabályozza polgárai életvitelét. Az EU abban a több, mint hitben van, hogy határozottan létre kíván hozni egy olyan csoportot, amelyet felhatalmaz az EU-n belüli beavatkozásokra, s mi több: egy külügyminisztérium szervezésébe fogott, mely 7000 európai diplomatát foglalkoztatna, elavulttá téve a nemzeti külügyminiszterek létezését. S mint ahogy nemrég az EKB elnöke, Trichet kijelentette, elhatározta hogy kiterjeszti pénzügyi és költségvetési hatáskörét a 27 tagállamra - háttérbe szorítván ily módon az autonóm cselekvés demokratikus alapjogát. Az EU kezdettől fogva mindjobban újraelosztó gépezetté válik, amivel együtt jár a korrupció növekedése és az államoktól begyűjtött pénz lehetővé teszi nemcsak annak központosított elköltését, hanem azt is, hogy csatlakozásra sarkallja az államokat, mint pl. Törökországot avégből, hogy tovább erősödjék a központi irányítás. A tagállamok különböző mértékben, de mind kapnak támogatást az EU-tól kimondottan azért, hogy kiegyensúlyozódjék a gazdasági fejlődés az unión belül. Ezek az államok mégsem mutatnak nagy előrehaladást, viszont hozzászoktak a szubvenciókhoz és a megfontolás nélkül való költekezéshez.

1976 és 2008 között a támogatások fő haszonélvezői a következők euro-milliárdokban számolva:

Spanyolország-157,5

Görögország-133,3

Portugália-72

Írország- 67,5

Összesen 430,5

 

Németország hozzájárulása igen jelentős volt:

Spanyolország-81

Görögország-69

Portugália-37,5

Írország-39

Összesen-226,5

 

Mindent egybevetve Görögország, Spanyolország, Írország és Portugália 287 milliárd euró támogatást vett fel az EU-tól, főleg Németországból származó forrásból.

 

Ha megnézzük, hogy milyen volt a befizetők hozzájárulása 2004 és 2008 között, akkor a következő arányokat kapjuk:

Németország-31,4

Franciaország-16,7

Nagy-Britannia-13,

Olaszország-12,1

Hollandia-10,4

 

A kedvezményezettek pedig:

Görögország-24,4

Spanyolország-23,9

Lengyelország-15,5

Portugália-12,7

Írország-4,9

 

20 év ilyen újraelosztási rendszerben nem vezetett oda, hogy javuljon a kedvezményezettek gazdasága, hanem lehetővé tette, hogy hozzászokjanak ahhoz, hogy a jászolból megélnek. Könnyen el lehet képzelni, hogy ezzel a mannával etetve ezeket az országokat semmisem szorította arra, hogy elkerüljék az eladósodást. Sőt ellenkezőleg.

Az a tény, hogy mind abszolút, mind arányszámokban Németország vált az EU-n belül a fő befizetővé, a német politikusok által elfogadott politikai aktus volt, amit Nagy-Britannia Theacher asszony tiltakozásának köszönhetően sikeresen elkerült. Franciaország szintén, mivel annak tiszta befizetése fele akkora, mint Németországé. Ha Németország terhei arányosak lettek volna a többi résztvevő állammal, akkor 1991 és 2008 között csupán 84,4 mrd eurót költött volna, a ténylegesen erre költött 145,9 mrd helyett. Az igazolásul felhozott ürügy erre mindig a kiugró exportteljesítmény, a jó konjunktúra és a szilárd pénzügyi helyzet volt szemben azokkal az országokkal ahol a korrupció elharapózott. Végül úgy fest a kép, hogy az EU mindig is egy pénzátutalásos unióként szerepelt Németország terhére.

A szubvencionált tagállamok ugyan nem voltak megelégedve a támogatások mértékével, de ugyanúgy eladósodtak, mint az adományozó országok. 1910-ben az eurozóna egésze a GDP 85%-ig volt eladósodva (és ezen belül Németország még 2 %-kal), Görögország pedig 143 %, Írország 96% és Portugália 93 %-kal. A görög adósság összege ekkor 329 mrd-ra, Írországé 148 mrd-ra, Portugáliáé 161 mrd-ra rúgott.

Az a tény hogy az adós államok ekkora adósságokat tudtak akkumulálni, ez kifejezetten az euróhoz kötött jelenség. Ez a pénznem elősegíti a tagállamok eladósodását, sőt a vissza nem áramlási záradék - amely benne van minden szerződésben - nem engedi az egyes országoknak az adósságokért való kollektív felelősség alkalmazását. Mégis a profitfaló nemzetközi bankok számolhatnak azzal a ténnyel, hogy ha óvatlanok, mint amilyenek az adós országoknak kölcsönt adók voltak, akkor is – szükség esetén - segítséget kaphatnak a pénzarisztokráciájuknak az amerikai kormányra gyakorolt befolyásoló erejének köszönhetően, az amerikai kormánynak az Európai Bizottságra és az EB-nek a tagállamokra kifejtett hatalma révén. Ténylegesen, a 2008-as Egyesült Államokbeli ingatlanválság után, az akkori amerikai pénzügyminiszter Paulson, aki korábban 10 évig a Goldmann-Sachs elnöke volt, abnormálisan sok romlott hitelt (700 mrd dollárt) visszavásárolt a nagy amerikai bankoktól, az állam felelőssége alá helyezvén azokat és kikényszerítvén az európai csatlós államokat, hogy tartsák a hátukat a túladósodott európai és amerikai bankokért felelősséget vállalva. Ennek következményeként a banki adósságok közadóssággá váltak.

Jól megpörgette a pénznyomtató dúcot és ezzel világszinten romba döntötte a dollár hitelét és megtette, hogy 2 mrd dollár napi apportja helyett asszisztált a dollárfelvételhez mindenek fölött az euró javára. Ez fenyegette az USA fizetőképességét, csökkentette a Görögország számláját és veszélybe sodorta a refinanszírozás lehetőségét.

Az EB meglátta a lehetőséget és elragadta a pénzügyi szuverenitást a tagországoktól. Létrehozott egy mentőcsomagot 440 mrd euróval kezdetben, amely később 2011-ben 700 mrd-ra nőtt, állítólag azért, hogy elkerülje Görögország, Portugália, Írország és más országok összeomlását. A valóságban azért, hogy elkerülje a nemzetközi bankok veszteségét a könnyelműen kiadott hiteleken. Nem volt előrelátható, hogy ennek a mentőcsomagnak lesznek privát résztvevői is.

Eközben az EU és az tagállamok segélyei és a felelősségvállalásai, melyek lényegileg Németországot terhelik, nem tették lehetővé, hogy az amerikai pénzarisztokrácia céljai megvalósuljanak. A hasonló törekvéseket dédelgető EB nyíltan erőltette hogy a gyenge országokat támogassa meg a kis számú erős ország, különösen Németország. Mivel a gyenge országok vannak a többségben az EU-ban, nekik könnyű rávenniük Brüsszelt erre, még akkor is, hogy ha ez alkotmányellenes.

  • Minden EU-szerződés kizár egy felelősségekre és adósságokra alapuló uniót. Brüsszel ezt megsértette.
  • A német alkotmányjog nem tűri azt, hogy Németország alapvetően és tartósan felelősséget vállaljon más országok adósságaiért. Ezzel a német kormány megsérti a német alaptörvényt.
  • Egy átutalásra, felelősségre és az adósságra épülő uniós együttműködés - ahogy azt nemrég Trichet okkal állította - az államok és különösen pénzügyi szuverenitásuk végét jelenti és egy új szuverenitást teremt meg: az EU politikai irodájának a szuverenitását. Ezzel viszont a centralizációt segíti, amely szemben áll minden demokratikus alkotmánnyal.
  • A tagállamok átengedték demokratikus részvételi jogukat a brüsszeli központnak, holott az EB tagjai sohasem lettek megválasztva és sosem voltak alávetve demokratikus kontrollnak, sokkal inkább a nemzetközi pénzügyesek hálója által távirányítottak.

  • Ez véget vet annak a lehetőségnek, hogy az állampolgárok részt vegyenek a rájuk vonatkozó szabályozások több mint 80 %-ában. Ez a változás arra szolgál, hogy folytatódjék a bankok pénzügyi játszmája a romlott hitelekkel, a szintén romlott pénzügyi termékeikkel, fedezetlen pénzzel – s mindez anélkül, hogy kötelező lenne a felelősöknek ezzel elszámolni. Épp ellenkezőleg, az összes kockázat a tagállamokra és azok lakosságára hárul. Más szóval: a tisztességtelen banki játszmákból fakadó adóságokat először államosítják, azután egy zsákba gyömöszölik az országokat pénzügyi helyzetüktől  és Spanyolország adóssága német adóssággá válik pusztán azért, hogy a nemzetközi bankok megőrizhessék hiteleiket. Ezzel az eljárással a nemzetközi bankok időzített bombát helyeztek el az euró alá. Mert igaz, hogy ily módon egy ország adóssága megoszlik több ország között, és ez lehetővé teszi, hogy átmenetileg, egyszer vagy többször megakadályozzák az adott ország fizetésképtelenségét. Ám illúzió azt hinni, hogy az EU túladósodott improduktív tagjai - melyek hosszú ideig a saját lehetőségeik fölött éltek – ennek a gazdálkodásnak köszönhetően visszanyerik egyensúlyukat és egészségüket. Épp ellenkezőleg. Így átviszik a vírust az egész világra, mint egy járvány esetén, amelyet különben egy megfelelő helyen való tisztogatás kielégítően megoldott volna. És bár - mint az USA-ban - lehet tovább folytatni a dolgoknak ezt a menetét a pénznyomó dúc megpörgetésével és egy növekvő inflációval, de végül nem kerülhető el egy monetáris reform.

A német polgárok számára nyilvánvaló, hogy a nemzetközi bankok, a görög politika és a saját kormány politikája - amelyet konzervatív létére való tekintet nélkül támogatnak a szocialisták és a zöldek, éppúgy mint a brüsszeli központ - komoly veszélybe hozza a mi prosperitásunkat. A monetáris reform következményei:

  • nagyszámú állampolgár elszegényedése,
  • csapás a vállalatokra és a munkajövedelmekre,
  • a fiskális bevétel csökkenése, s ezzel a szociális helyzet romlása a nyugdíjak és a különféle ellátások értékvesztése.

Aligha jelent vigasz azt tudni, hogy ez az összeomlás az EU-t és az USA-t elég hamar elérheti, így véget vethet a virágzás nagy időszakának Németországban is. Az ebből következő súlyos társadalmi átalakulások komoly zavargásokat kelthetnek. Akár súrolhatják a polgárháborús mértéket is. A bankvilág vétkei és a brüsszeli politika szolgálatába álló kormányok szocialista és zöld támogatóikkal együtt szakadatlanul a magánbankok pénzügyi krízisébe vezetnek minket és vállalt kötelezettségeikkel komoly károkat okozhatnak.

 

 

 
< Előző   Következő >