Kezdőlap arrow Ajánlott írások, érdekességek arrow dr. Kelemen András, a Magyarországért Kulturális Egyesület elnökének fordítása
dr. Kelemen András, a Magyarországért Kulturális Egyesület elnökének fordítása PDF Nyomtatás E-mail

 

 

Stephen Haseler: Meltdown

(jelentése a tőzsdén: zuhanás,

atomreaktorban: zónaolvadás)

 

(az összefoglaló fejezetek szövegközeli fordítása)

 

Bevezetés

A lezárulóban levő korszakot a túlpörgött „sodrás” és manipuláció jellemezte, amelyben a szavak és a politikai szakkifejezések igen gyakran akár megváltoztatták számunkra jelentésüket, akár pedig éppen rosszul használtattak. Ezért azután én mindenesetre idézőjelbe tettem végig a szövegben az olyan elhasznált kifejezéseket, mint „szabad piac”, „globalizáció”, „neo-liberális” és „neo-konzervatív”.

 

„Neo-liberális”

A kifejezés a késői 19.századbeli angol szóhasználatból ered. Az akkori „klasszikus liberális” kifejezés jelentése az volt, hogy ellenzi az állam és a szakszervezet befolyását a gazdaságra; röviden: egy fundamentalista „szabad piaci” világnézetre utalt. Manapság viszont a „liberális” kifejezés épp az ellenkezőjét jelenti – legalábbis az amerikai szóhasználatban. „Liberálisnak” mondják a gazdaságtan szociáldemokrata megközelítését. Ez magában foglalja a jóléti államot megalapozó adópolitikát, a tulajdonlás lazább felfogását, a gazdaság egészében egy egyensúlyra törekvést, az üzlet szabályozásának igényét a modern tőkés rendszerben. Olyan stratégiát, amely szemben áll a kereskedelempolitika ideológiai szemléletével, és egyensúlyt képez a szabadság és a társadalmi igazság között.

A szabad piaci fundamentalizmus támogatói tehát nem „liberálisok” a korunk felfogása szerint. Inkább „konzervatívnak” jellemezhetőek. Még pontosabb, ha „neo-konzervatívnak” nevezzük, mert ténylegesen azok is. Ezzel megkülönböztetjük őket a régibb, hagyományos konzervativizmustól. Ez a modern szociáldemokratákra jobban hajazva megelégszik a vegyes-gazdasággal és egy „szociális kapitalista”  rendszerrel, amely befogadja a társadalmi igazságosság eszméjét is.

 

„Neo-konzervatív”

E kifejezést általában egy geopolitikai - és nem gazdasági - meggyőződés leírására használják. A neo-konzervatívok az 1970-es években az amerikai politika baloldalán foglaltak helyet, de szakítottak a liberális ortodoxiával a Szovjetunióval való détente tekintetében, s később kitágították az amerikai „liberális” világnézetre vonatkozó bírálatukat és szószólói lettek Amerika világra kiterjedő vezető szerepének és ezzel együtt mind a gazdasági, mind a katonai erő alkalmazásának az USA helyzetének előmozdítására.

A 90-es évek során ezek a „neo-konzervatívok” összefonódtak a gazdaságilag „szabad piacot” vallókkal. Voltak ugyan kivételek (mint a Cato Intézet Washington D.C-ben) de a piactámogatás hívei hajlottak arra, hogy támogassanak egy agresszív és nyomuló USA-külpolitikát, akár puha „globalizációs” eszközökre, akár kemény katonai eszközökre támaszkodva (példa rá az iraki invázió és a folytatólagos okkupáció Afganisztánban).

Így a „neo-konzervativizmus” a „neo-liberális” cimkénél jobban leírja a Clinton- és Bush-adminiszrációt, az ő gazdaság-, külügyi és védelmi politikájukat.

 

„Globalizáció”

Ezt a kifejezést rendesen a gazdaság világra kiterjedő integrációjára szokták használni (meg persze a kommunikáció-, és bizonyos mértékig a kultúra integrációjára is). Azért teszem idézőjelbe, mert a „globális” gazdasági integráció nem teljes (ahol leginkább létezik, az első sorban az USA, Európa, Ázsia területe) és politikailag szó szerint nem is létezik (ha tekintetbe vesszük a nemzetállamokat és a térségi tömböket, amelyek nem mutatnak törekvést arra, hogy egy világkormányt alkossanak).

Mégis létezőnek tekinthető abban az értelemben, hogy a Nyugat és Ázsia között a gazdasági tranzakciók nagyméretűek, azzal, hogy kisebb ázsiai költségek fűtenek hatalmas ázsiai többleteket, amelyek néhánya visszacsatornázódik a nyugati pénzügyi rendszerbe. Ebben a korlátozott értelemben használom tehát a „globalizációt”, mint szakkifejezést.

 

„Szabad piac”

Csak macskakörömmel használhatom, mert amit „szabad piacnak” neveznek, az gyakran se nem „szabad”, se nem „piac”, ha komolyan és tisztán vesszük e szavakat. Valójában a világpiacot  a kormányok is, a nagy piaci szereplők is, akár örökletesen is eltorzítják. Így csupán a reá való törekvésről beszélhetünk. Ugyanakkor a „szabad piac” kifejezést gyakran használják arra, hogy leírjanak vele egy olyan gazdaságfilozófiát, amely a gazdasági életben ellenáll az állam erős szerepének.

 

 

Uralkodni a világon

1996 decemberében Alan Greenspan, a Federal Reserved Board (Fed) elnöke beszédet intézett az American Enterprise Institut (AEI) neokonzervatív think-tankjeihez azok rendes évi vacsoráján Washington DC-ben. Tulajdonképpen a Wall Street találkozott a Pentagonnal és visszatekintve erre az estére, ez az összejövetel több volt, mint egy sima eszmecsere. Akár tudtak róla, akár nem Greenspan és az AEI neokonzervatív politikusai - az általuk képviselt két világ, a Wall Street és a Pentagon tartott ott, hogy egyesüljön egy nagy ügy jegyében, egy merész forradalmi törekvésben. A cél: átalakítani a világot az ő amerikai képükre. Greenspan az 1990-es évek közepétől vezető személyisége a globális piaci forradalomnak, amit később globalizációnak kereszteltek el. Ő – addig nem látott mértékben - fel akarta nyitni a világot az amerikai tőke előtt. Az AEI színfalai mögött a neo-konzervatívok, bár még ellenzékben voltak, már élesítették a kardjukat és fejlesztgették érveiket arra a napra, amikor a Pentagon kemény magja irányítani fogja az amerikai külpolitikát.

 

 

Győzelem a hidegháborúban

Greenspan és az AEI neokonzervatív (neokon) politikusai jelenítik meg a feltörekvő amerikai triumphalizmus (győzelmi politizálás) két fő vonalát. A neokon-ok úgy érveltek, hogy Amerika vitathatatlanul győzelmet aratott egy 40 éves háborúban a szovjet Oroszországgal szemben. Gorbacsov egy alkalommal felrótta az USA vezetőinek, hogy „győztes komplexumban” szenvednek, de hát ennek megalapozottsága az 1989-90. év drámai eseményeit tekintve - a SZU és a Varsói Paktum felbomlásával, valamint az USA és a NATO fennmaradásával - nehezen volt kétségbe vonható. Azonban a neokon-ok azt is hitték, hogy az amerikai győzelem amerikai gyártmány volt és kevés része volt annak, hogy Oroszországban is demokratikus fordulat zajlott le. Úgy érveltek, hogy ez egy geopolitikai keményvonal érvényesülése volt, Ronald Reagan fegyverkezési versenyéé, amellyel szemben a SZU egyszerűen nem tudott megfelelni.

A korai 1990-es években, ahogy a berlini fal leomlásának a pora felszállt, az USA-nak, mint egy kétségbevonhatatlan katonai hatalomnak a felemelkedése az AEI-ből azt váltotta ki, hogy immár lehetővé vált egy új lehengerlő amerikai külpolitika, amely egyoldalú akción és kezdeményezésen alapul.

A neokon-ok számára az ideológiai háború mindig lényeges összetevője volt a geopolitikai versenynek. Számukra a hidegháború sikere egy nagy ideológiai győzelem: a demokráciának és szabadságának győzelme a kommunizmus fölött. Francis Fukuyama könyve („A történelem vége”) ezt az ideológiai értelmezést úgy fogalmazta meg, hogy: nyitva az út a világ demokratizálása felé. Ez a neokon megközelítés, amely magában foglalja az ütőerő alkalmazását nagy univerzális eszmék érdekében – mint amilyen a demokrácia -, ez állt Irak inváziójának és a Közel-Kelet megkísérelt újraszervezésének hátterében.

A szélesebb amerikai közvélemény nem volt ennyire győzelemittas és nem érdeklődött a világuralom (újra-)megkaparintása iránt. Ez az általános megközelítés inkább a politikai felszínen jelentkezett: Amerika megnyerte a hidegháborút és ezért úgy lehet felfogni, mint egy rendkívül sikeres és kivételezett országot. Egyezett ez azzal a főáramlattal az amerikai gondolkodásban, hogy Amerika történelmében a fejlődés hosszú menetelése, az alapítóktól Lincoln polgárháborús győzelmén keresztül, majd a határvidék megszelídítésén át két győzelmes világháborún keresztül a sikeres polgárjogi kampányokon át, majd a világháború után az ember holdra küldésével és a hidegháborús győzelemmel az amerikai kapitalizmusnak és demokráciának páratlan sikere és lényege. Ez a történelem amerikai „whig” tipusú  verziója. Eszerint világukban minden előre halad és fölfele tart; s ez nagyon mélyen gyökerezik a korai 1990-es évek Amerikájában. Bár a kivételezett Amerikába vetett hit normális esetben nem fordult át olyan késztetésbe, hogy uralja is a világot és különösen nem abba, hogy erővel ráerőszakoljon értékeket, mert az amerikaiak - mint minden más közösség - a fegyveres erő használatát alapvetően az ország megvédésére szolgálónak tartották és nem arra, hogy megváltoztassa a világot. Hiszen a Pentagon a „Defence Department”, védelmi minisztérium volt. Persze vezető hatalomnak tartották magukat, de egyszerűen csak ennyinek. Tehát az 1990-es évek közepén, az amerikai köznép és a fővonalbeli elit véleménye még nem volt készen a neokon-ok új keményhatalmi gondolkodására. Így minden győzelmi érzést komolyan visszafogott a korai 90-es évek gazdasági visszaesése, amely egy balközép elnököt vitt be a Fehér Házba, olyan programmal, amelyet teljes egészében uraltak a belső problémák. Első éveiben a Fehér Házban Bill Clinton még a gondolatát is elutasította annak, hogy amerikai katonák életét kockáztassa. Kezdetben kifejezetten habozó volt mindenféle amerikai részvétel a Balkánon, de később is mindent elkövetett, hogy csökkentse az amerikai veszteségeket.

A Clinton-formula egyszerűen azt jelentette, hogy az amerikai világhatalmi befolyás legjobban biztosítható az amerikai gazdasági világhatalmon keresztül és ahogy a globalizáció terjed, azzal együtt fognak érvényesülni az amerikai érdekek is, anélkül, hogy akár egy puskalövés is eldördülne. Ekkor tehát még nem csúszott át a súlypont a Pentagon tábornokaihoz.

 

 

„Masters of the universe” („a mindenség urai”)

A Wall Street-en viszont győzelmi hangulat épült, már a késői 80-as évektől, Reagan és Thatcher deregulációs forradalmával. És a 90-es években Bill Clinton egészségügyi reformjának kudarcát követően világossá vált, hogy az új demokratapárti elnök harmadikutas politikája arra van ítéltetve, hogy elmélyítse inkább, mintsem hogy aláaknázza ezt a forradalmat. És ez egy olyan forradalom volt, amelyik a pénzhatalmat a kapitalizmus királyává tette. A továbbiakban ez a finánckapitalizmus globálissá vált. A kommunizmus bukásával és azzal, hogy az európai stílusú szociális kapitalizmus „lassú”, „szklerotikus” jelzőkkel volt illetve, a dinamikusnak tartott Wall Street-modell mindenek felettivé vált. Ezt megerősítette az a folyamat, amikor a Wall Street-kapitalizmus sikeresen túlélte a visszatérő megrázkódtatásokat, mint amilyen volt a dotcom-válság, az ázsiai és az orosz krízis. Ebben az időben a Wall Street kevés kényszerítő okot látott, hogy a kapitalizmus működését korlátok közé szorítsa. Olyan arrogancia, önzés és felelőtlenség alakult ki, amelyik csak tüzelte a folyamatok elszabadulását.

2007-ben Paul Krugman közgazdász amellett érvelt, hogy az utóbbi 25 évben az amerikai üzletben és az amerikai politikai rendszerben elfogadottá vált az a felfogás, hogy a mohóság jó dolog. „Greed is good” volt a híres kifejezése Gordon Gecko-nak az 1987. évi „Wall Street” című film főszereplőjének. Gecko egy új típusú tőkés volt, egy „master of the universe”, pénzügyi spekuláns és manipulátor, aki aszociális, cinikus és önfejű. A filmben ezt Gecko ki is mondja minden szépítés nélkül.

A másik példája a Wall Street korlátlan ambíciójának Victor Neiderhoffer, egy éles eszű hedgefund manager statisztikus és közgazdász. Greenspanhez hasonlatosan szélsőségesen individualista, mint a 80-as években a Wall Streeten jellemzővé vált, neki is a korlátlan szabadság volt a jelszava tekintet nélkül minden társadalmi kötelezettségre. Még az alapvető magatartása is zavarba ejtő volt, képes volt éttermekben puszta kézzel étkezni (pl krumplipürét is).

 

 

Grand masters of the universe (fokozása az előbbi fejezetcímnek)

Ennek az új kapitalizmusnak a mozdonya a Wall Street volt. A kurzus az amerikai politikai és pénzügyi vezetőréteg közötti hídra épült. Felügyelője pedig a US Federal Reserved Board elnöke Alan Greenspan. Greenspant Reagan nevezte ki 1987 augusztusában, épp amikor a kommunizmus összeroppanóban volt. Túlélte az 1987. évi tőzsdekrachot, majd vezette az Egyesült Államok pénzügyeit és a globális gazdaságot négy elnök alatt. Ezek: Ronald Reagan, az idősebb George Bush, Bill Clinton és George W. Bush.

A 90-es években az USA gazdasága szárnyalt a kommunizmustól megszabadult új világban. Greenspan növekvő státusza arra szolgált, hogy legitimizálja az új Wall Street-et. A megfontolt, tekintélyes és sokszorosan kitüntetett ember alapvetően ideológus volt. Mélyen hitt a „szabad piac”-ban és a „neoliberális” világrendben. Saját magáról egyszer azt mondta, hogy ő egy szabadelvű republikánus. Végig kitartott az alig szabályozott szabad piacgazdaság ideológiája mellett. Ebben a szellemben vezette az amerikai gazdaságot több mint két évtizeden át és iskolázta le vetélytársait főleg az európai szociális kapitalistákat az ő rendszerük gyengeségét hangoztatva. Szemléletének korlátai akkor látszottak meg legvilágosabban, amikor az amerikai gazdaságtörténet egy kritikus pillanatában hátat fordított annak a szükségletnek, hogy szabályozza a növekvő ingatlanadósság-válságot. Pedig - miután ő elhagyta hivatalát - ez vezetett a bankválsághoz 2007-ben. 2002-ben ő csökkentette a FED alapkamatát 1%-ra. 2002-ben meglódult az ingatlanbuborék. Greenspan prédikálta a jelzálogipart, amely szerinte fenntartja az igényt az új építkezésekre, és hogy ez a jelzálogpiac olyan hatalmas stabilizáló erő, amely megkönnyíti a saját tőke egy részének kivonását, amelyet a háztulajdonosok évek alatt az építkezésekbe fektettek. 2004-ben, amikor az ingatlanbuborék jelentőssé vált, szintén a jelzálog-politikában kereste a megoldást, és 2005-ben azt tanította, hogy az új pénzügyi eszközök sokasága az, amit üdvözítőnek tart.

A kritikusai később azt mondták, hogy a Greenspan világa a zsákmányszerző kölcsönzés világa, mint amilyenek a mérgezett játékok.

 

 

Grand master Bill Clinton

A Greenspan körüli vitákban gyakran elfelejtődik, hogy az amerikai elnökök nevezik ki a FED elnökét és Greenspan azt képviselte, amit az egymás utáni elnökök elvártak tőle. Nem meglepő, hogy Greenspan közgazdasági felfogását a piaci forradalom uralta. Ebben az értelemben Greenspan hosszú hivatalban tartása nem más, mint a kor domináns politikai hangulatának a kifejeződése. A négy elnök közül még leginkább Clintonnak lehetett gondja Greenspan-nel. Clinton „szegény fiú” volt és egy balközép programot dolgozott ki Amerikára erős kormánnyal és magas adókkal, azért, hogy jobbak legyenek a közszolgáltatások. 1992-ben úgy került hivatalába, hogy megreformálja az amerikai egészségügyi rendszert. De elnökségének harmadik évében, ahogy az amerikai liberálisok cserbenhagyták az egészségügyi reformot, az elnök a korporációk nyomása alá került és az új gazdaság hívévé vált.

„Az új gazdaság” teljes erejével tombolt a 90-es években és Greenspan elfogadta annak a lehetőségét, hogy egy új gazdasági korba léptünk és hitt abban, hogy a piacgazdaságnak szerves természete van. Clintonról azt mondják, hogy osztozott Greenspan-nek az új gazdaságra vonatkozó nézeteivel. Második ciklusa kezdetével az elnök azt mondta, hogy „én hiszem, hogy lehetséges fenntarthatóbb és nagyobb növekedés infláció nélkül, sokkal inkább, mint ahogy azt korábban gondoltuk.” Ez az új gazdasági paradigma a legjobb úton volt ahhoz, hogy megváltoztassa a kormányzást és a világot. Valójában a Clinton elnökségének hátralevő idejében Greenspan pozíciója arra a mérgező eszmére épült, amit az új gazdasági korral járó új gazdasági szabályok jelentenek.

Clinton biztosította ezt a fenntartható nagyobb növekedést, csakhogy azt az adósság-vezérelte ingatlan boom-ból (konjunktúrából) fakadó fogyasztás tartotta fenn, amelyet másrészt az alacsony infláció és alacsony kamatszint fűtött, valamint a növekvő Kína projekt. Így az új gazdaság egyszerre volt globális és piaci; valójában a piacgazdaság extrém változata, s Ronald Reagan alatt került bevezetésre.

A Clinton adminisztráció fő hozzájárulása ehhez az új gazdasághoz, a legjobban leírható az ő deregulációs törekvéseivel, különösen a bank és pénzügyi szolgáltatások szektorában. A Nobel-díjas közgazdás Joseph Stiglitz, aki korábban Clinton gazdasági tanácsadó-testületének elnöke volt, mutatott rá arra, hogy a Clinton adminisztráció megnyitotta az utat egy hatalmas „árnyék banking” szektor felemelkedésének, a vele együtt járó laza szabályozási keretekkel. Ez egy olyan elmozdulás volt, amely kétségkívül hozzájárul a 2007-es felfutáshoz és csődhöz.

Clinton deregulálta a bankszektort, azzal, hogy hatálytalanította, eltörölte a Glass-Steagall törvényt: egy Roosevelt korabeli New Deal-intézkedést, amelyet az 1929-es nagy világválság bankcsődjei után vezettek be. Elkülönítve egymástól a kereskedelmi és beruházó banktevékenységet, ez abban gátolta az összes bankot, hogy pénzt is kölcsönözzenek, és egyszersmind eladjanak értékpapírokat. Clinton kincstári titkára Robert Rubin vezette ezt a hatálytalanítást, holott ő maga is egy beruházó bankár volt, egy korábbi Goldman-Sachs társelnök. Az eltörlés után szabad út nyílt az érdekkonfliktusoknak, és nem utolsósorban annak, hogy ugyanaz a nagy intézmény egyszerre tudjon benyomni részvényeket egy társaságba és ugyanakkor felvigye az árát a részvényeknek kölcsönt biztosítva ugyanazon vállalatnak. És éppúgy, mint a bankszektor, a telekommunikációs ipar is keresztülment egy erőteljes dereguláción, amelyet ez a Clinton adminisztráció vezetett be. Ez a dereguláció kirobbantott egy aranylázat és a párhuzamos bank-dereguláció lehetővé tette, hogy ez a „láz” kiszabaduljon mindennemű ellenőrzés alól. Clinton utódja George W. Bush szintén az új gazdaság bajnokává vált és ennek az új gazdaságnak a növekedési rátája segített neki kirobbantani egy háborút és pénzelni azt.

 

 

Grand master Tony Blair

A Greenspan/Clinton „új gazdasága” lelkes követőkre talált tengerentúl is, mint amilyen Nagy-Britanniában Tony Blair, Spanyolországban Jose Maria Aznar és Olaszországban Silvio Berlusconi. A vezető közöttük mégis a brit munkáspárti adminisztráció Tony Blair-rel. Az ő változata az új gazdaságra a londoni City pénzügyi szolgáltató ipara köré épült fel, amelyet a 80-s években Margaret Thatcher alatt azért dereguláltak, hogy versenyképes legyen a globális gazdaságban - s a kései 90-es évekre igazi siker-sztorivá vált. Ám mint a Wall Street esetében, ő is elszabadította a gáttalan pénz, az elmondhatatlan gazdagság és mohóság új kultúráját, amit Susan Strange „kaszinó-kapitalizmusnak” nevez. A Blair kormányzat kinyitotta a kaput a mocskos gazdagság előtt és Nagy-Britannia szemtanúja lehetett a celebek kastélyainak, a privát légiflottának, és a Felföld sportlétesítményeinek. Blair Britanniájában mindenfajta önmegtartóztatás értelmét vesztette egy olyan országban, amelyet elárasztottak a tengerentúli milliárdosok és olyan hazai figurák, akik sohasem kegyeskedtek jövedelmi adót fizetni és jövedelmük adóparadicsomokból származott.

Blair folytatta és elmélyítette a privatizációs programot, egy viszonylag alacsonyra bemért adórendszert alakított ki, de az ő adóbevétele és a közkiadások megnövekedtek. És ez mindaddig mehetett, ameddig a házépítési boom tartott. Ez pedig a brit magánadósság szintjének Gargantua-méretű növekedését mutatta, amely adósságot viszont a fogyasztás növekedése fűtött – és így tovább. De ez szintén összeomlott 2007-ben.

 

 

 

„Clever masters”: az adósság és Kína

A „masters of the universe” nagymesterei Washingtonban a Wall Street-en és Londonban, minden előrejelzés ellenére fenn tudott tartani egy meggyőző gazdasági növekedési szintet. A késői 90-es években és a 21. századba belépve, az angol-amerikai neoliberális gazdaság jól növekedett – legalábbis papíron. Ez a növekedés biztatta arra az amerikai szeptember 11. utáni vezetést, hogy egy új korlátlan gazdaság vezet el egy új korlátlan nyugati globális hatalomhoz.

De az igazság az volt, hogy Amerika túlköltekezett. A szupergazdagok vezették a gazdaságát és fektették le a szabályait. Ám az amerikai bérek stagnáltak vagy csökkentek és a Kínából és Ázsiából származó import helyettesítette a munkát (és tartotta a béreket alacsonyan).

Így az adósság csodája – mint a jelzálog és a hitelkártya – tartotta fenn a fogyasztást és a növekedést. A jövő nemzedékei fogják megfizetni az árát annak, hogy az átlagos fogyasztók milliói adósságból fedezett vásárlással és csökkentett munkaidővel tartották fenn a gazdaság növekedését. Emellett a rohamosan inflálódó lakásárak gazdagodási hatást is eredményeztek. Azután az adóssághegy elérte a Himalája méretét. A US Bureau of Economic Analysis rávilágít a hihetetlen helyzetre. Az adósságnak a GDP-hez való aránya stabilan 1,2-nél volt végig az 50-es, 60-as és 70-es években; a korai 80-asokban kezdett észrevehetően emelkedni és ez az emelkedés nem állt meg, amíg a súlya meghaladta a 3,1-et, ami 200%-kal nagyobb, mint 1979-ben. Susan Strange professzor amellett érvel, hogy ez a buborék annak a jelenségnek az eredménye volt, amit ő kaszinó kapitalizmusnak nevezett és amit „a tébolyult pénz” (mad money) hajtott. Ennek két fő megjelenése volt. Az első a rendszer „extrém pénzügyesítése”, amely magában foglal több hitelt, több bankot, több kölcsönzést új típusú intézményeknek, mint a hedgefunds (fedezeti alapok), private equity fund és ehhez hasonlók, valamint a kölcsönzés új és egzotikus pénzügyi eszközök révén. Másrészt maga a dereguláció volt az a jelenség, ami ezt a pénzügyesítést okozta és különösen a pénzügyi piacok (beleértve a globális piacok) deregulációját.

De ez a nagy Wall Street-i adóssághegy nem nőhetett volna ekkorára az USA által szponzorált folyamat nélkül, melynek során Kína belépett a globális munkaerő- és tőkepiacra. A kommunizmus bukása és a milliárdnyi kínai belépése a világgazdaságba olyan történelmi alkalom volt, mind a Wall Street, mind Washington neoliberálisai számára, mely egy biztonságos alacsony inflációval járó globális környezetet produkált. A régi szabályok és normák felszakadhattak, ahogy az amerikaiak és az ő neoliberális gazdasági szövetségeseik elkezdtek a lehetőségeiken túlterjeszkedve költekezni. Az olcsó kínai munkaerő alacsonyan tartotta az árakat és ez a végtelen alacsony inflációs környezet lehetővé tett egy végtelen alacsony kamatú fogyasztói bővülést (végtelen profittal), amely szintén véget nem érő adósságra épült. És mindez az ingatlan-árak növekedésével járt.

 

 

Grand master Bush: ruling the world

Az európai neoliberális trió – Tony Blair, José Maria Aznar és Silvio Berlusconi – úgy látták, hogy nem csupán egy új gazdaság, hanem egy új világ köszöntött be. Az új rendszer véget vetett a régi szabályoknak és szeptember 11.-ét követően George Bush válaszlépésével a régi geopolitikai szabályok szintén megváltoztak egy új globális rend bevezetésével. Blair átívelte Bill Clinton, George W. Bush elnökségeit. Amíg Clinton (és Blair) egy új világrendszer víziójával birkózott, amelyik a lágy Amerika vezette nyugati gazdasági erőn alapul, - Bush (és Blair) különösen szeptember 11 után a Pentagon erejét bocsátotta rá a világa az iraki invázióval és Szaddam megbuktatásával, mintegy szükségszerű megerősítéseként ennek a megalakuló új rendnek. Az egész doktrína kerete a Fehér Ház által megjelentetett, az USA 2002-es nemzetbiztonsági stratégiájában van felvázolva.

A 2003-as inváziót és Irak elfoglalását amerikai vezetők és véleményformálók szerveződése támogatta, lettek légyen azok konzervatívok, neokonzervatívok, mérsékeltek vagy liberálisok. Valójában az invázió és okkupáció mértékét gyakran alábecsülik. Az inváziót szinte minden komoly demokrata elnökjelölt támogatta a 2004. és 2008. évi választások során: Bill és Hillary Clinton, John Carry, John Edwards - és csak Howard Dean és Barack Obama (aki akkor illinoisi törvényhozó volt) ellenezte. Ugyanakkor támogatta a liberális újságírók széles tábora és a vezető amerikai hírközlés nagy része, amelyet a hatalmas médiakorporációk tulajdonolják. Nagy-Britanniában a munkáspárti kabinet (csupán egy tagja a kabinetnek mondott le) és a munkáspárti parlamenti képviselők többsége csatlakozott a konzervatívokhoz Britannia Irak elleni invázióját támogatva.

Irak inváziója azóta gyakran úgy van feltüntetve, mint kicsiny nem reprezentatív csoportok munkája, melyek főleg neokonzervatívok és azok fundamentalista szövetségesei. Az invázió céljainak el nem érése, kudarca miatt pedig az invázió utáni politikát szokták okolni. Jerry Bremer, az iraki kormány megalakulása előtti iraki kormányzó – volt a szokványos válasz arra, hogy ki követte el a hibát, azok részéről, akik törekedtek elhatárolódni az eredeti invázió támogatásától. Mások, mint John Edwards szenátor bizony belátták, hogy rossz döntést hoztak.

Irak inváziója és a „globális háború a terror ellen” egy Washingtonban elhatározott stratégia lehetett, de lelkesen vállalta Washington több európai támogatója, mindenek felett Tony Blair. Más támogatókkal együtt, beleértve José Maria Aznart és Silvio Berlusconit és egy sereg Amerika-párti kelet-európai vezetőt. Végeredményben az invázió európai támogatói nagyjából ugyanazok voltak, akik támogatták az amerikai Wall Street neoliberális gazdasági modelljét és bírálták a „szociális Európát”.

2003. késő tavaszán az USA iraki látványos győzelmének másnapján sokaknak úgy látszott, hogy az USA valóban a teljes spektrumú globális hegemónná, vezető nagyhatalommá változott – katonailag, gazdaságilag és politikailag.

Végezetül a Wall Street és Washington egy és ugyanaz volt: a Wall Street gazdasági globalizációja és Washington globális militarizmusa lehetővé tette az egyetlen magányos csúcshatalomnak, hogy irányítsa, sőt kormányozza a világot.

 

 

The crash (az összeroppanás)

De ez nem sokkal azelőtt festett így, mielőtt minden szétesett. A 2004-es év fordulóján világossá vált, hogy az amerikai csapatokat sosem üdvözölték virágcsokrokkal, ahogy azt bizonyos neokon-ok előrelátni vélték, és hogy Irak nem vált a demokrácia jelzőtüzévé, ami elterjeszti a demokráciát és stabilitást szerte a Közel-Keleten, ahogy ezt Washingtonban megjósolták. 2004. október 7-én Charles Duelfer a washingtoni iraki felügyelő csoport feje formálisan bejelentette, hogy Iraknak nem volt raktározva sem biológiai, sem vegyi, sem nukleáris fegyvere a 2003-as invázió előtt. Ettől fogva az invázió és a folytatódó okkupáció melletti amerikai közvélemény támogatása kezdett elolvadni.

Még az iraki zűrzavar után, amíg az amerikai gazdaság látszólag jó erőben volt, Amerika, mint egyedüli csúcshatalom eszménye valamennyire visszhangot váltott ki. A bírálók rámutattak a növekvő ingatlanbuborékra, az adóssághegyre és a hatalmas egyensúlyzavarra Ázsia és az USA között, de ezek akkor még marginális hangok voltak.

De ekkor 2007. augusztus 9-én, hirtelen a bankok közti kölcsönzés az egész nyugati bankrendszerben alapvetően kiszáradt és beköszöntött a 2007-es nagy hitelválság. A kiváltópontja a másodrendű jelzálog-kudarc volt, de hamarosan világossá vált, hogy a krízis sokkal szélesebb és mélyebb, beleértve az USA egész hitelrendszerének csődjét és a tengeren túl az USA-hoz kötött vállalatokénak. A Wall Street összeomlott.

Ahogy a válság méretei növekedtek, azonnal láthatóvá vált, hogy a hitel és adósságbuborék a deregulációs dőzsölés eredménye volt, ami lehetővé tette a ragadozó kölcsönzés mindenféle formáját, amelyek bizarr és döbbenetes kölcsön-eszközökre is kiterjedtek. „Dereguláció” vált a kulcsfogalommá a piac forradalmában és a fundamentalista piacideológiában, amelyik eluralta Washingtont és a Wall Street-et a Greenspan-Clinton-Bush érában. Gondoljunk például arra a sajtókonferenciára, amelyet 4 évvel a 2003. június 3-a előtt tartottak, épp akkor, amikor a sub-prime (másodrendű) kölcsönzés kezdett egészen vaddá válni, amikor bejelentettek egy USA kormányzati kezdeményezést, ami a bankok regulációs gátjait volt hivatva csökkenteni. Az USA kormányzati ügynökségei közül a pénzügyi ellenőrzésért felelős 4-nek a képviselői kezelték a nyíróollót, és nekitámadtak egy kazal papírnak, amelyek a bankok regulációit tartalmazták. Az ötödik képviselő, James Gilleran a takarékfelügyeleti hivatalból, kezelte a láncfűrészt.

 

 

Mit műveltek a triumphalisták?

A kommunizmus bukása utáni győzelmi mámorban töltött évek - melyeket a nyugati elitnél a gőg, a mohóság és a gátlástalan ambíció jellemzett - rosszul végződtek. A „masters of the universe” Washingtonban és a Wall Street-en újjáalakítani, sőt még inkább uralni törekedtek a világot, de miközben ezt tették és belebuktak, Amerikát és a Nyugatot sokkal gyengébb állapotba vetették vissza, mint amilyenben annakelőtte volt. A tiszta eredmény világosan látszik: csökkent az USA hatalma és hírneve de ez vonatkozik a széles értelemben vett nyugati világra is.

A Nyugat gyengeségének góca a növekvő függés az idegen pénztől, márpedig ez szolgáltatta az alapot ahhoz, hogy a lehetőségeken túlterjeszkedve éljünk. Az amerikai kincstár elúszott Kína kincstárjegy vásárlásán. Persze Kína szintén belebonyolódott ebbe a veszélyes és egészségtelen kölcsönös függésbe, de ez nem csökkentette Amerika cselekvési szabadságának elvesztését.

A növekvő függést még jobban táplálta a hitelválság, amikor a Nyugat bajban levő bankjai meg lettek támogatva a politikailag kontrollált ázsiai és közel keleti alapok részéről, sőt azok közül sok bevásárolta magát a tulajdonosi szerepbe. Igen kevésszer tették kérdésessé ezt a külső „szuverén vagyont”. Annak a jeléül, hogy a nyugati pénzügyi szisztéma milyen mélyre süllyedt, az amerikai és brit vezetők, akik vadul elutasították a köztulajdonlást otthon, bátran vásároltatták be nyugati bankjaikba a diktátorok, sejtek és kommunisták által kontrollált pénzt. Az Egyesült Királyság gondtalanul - vagy nem engedve meg magának, hogy ez gondot okozzon - 2007 januárjában nyilvánosságra hozta, hogy a Goldmann Sachs, a beruházási bank, amelyet a brit kormány arra választott ki, hogy finanszírozza a súlyos állapotban lévő Northern Rock Bank-ot, arra törekszik, hogy megtámogassa a brit bankokat a Közel-Kelet készpénzben gazdag kormányai által. Az Abu Dhabi Investment Autherity és a Qatari Investment Authority volt bevonva befektetőként, miután már az előbbi milliókat öntött bele a Citibankba.

Ez a növekvő gazdasági függőség természetes része volt a Wall Street neoliberális globalizációs projektjének. A globalizáció integrációhoz vezet és az integráció kölcsönös függőséghez. De amikor egy ilyen integráció ilyen gyorsan kovácsolódik ki, történelmileg egy szempillantás alatt és ennyire egymástól távol álló gazdaságok között, mint amilyen az USA és Kína, akkor az integrációért nagy árat kell fizetni. És az ár, amelyet fizetni kellett a nyugati polgárok egyre nagyobb tömegének, a munkahelyvesztés, vagy „csupán” jövedelmük és életkörülményeik romlása. Jellemzően ez már nem csak a szakképzetleneket sújtotta, akikre rá lehetett mondani, hogy ezért nincs rájuk kereslet a munkaerőpiacon. A 90-es évek nagy neoliberális globalizációja során a nyugati társadalmak egyre mélyebben megosztottá váltak. Nőtt a szakadék a „győztesek”, az új mobilis globális szupergazdag osztály és az egyre jobban leszakadó „vesztesek” között, akik egyre növekvő mértékben a középosztályok letöredezéséből származtak. A 2007-es bankválságot követően, amikor kibontakozott az adóssághullám, a nyugatot olyan társadalmi megosztottság lökte a szakadék széle felé, hogy amint néhány előrejelzés feltételezte, milliókat fenyegetett közvetlenül lakásuk és munkájuk elvesztése.

De a pénzügyi összeomlás és a gazdasági gyengeség csupán egyik oldala a történetnek, mert a győzelemittas évek egy jóval nagyobb nyugati geopolitikai harcot okoztak a Közel-Keleten. A 2003-as iraki invázió és okkupáció még 2008-ban is tartott, vitákat provokálva Washingtonban akörül, hogy az USA hogyan tud majd kivonulni a területről. Általános a felismerés, hogy ez a háború kudarc volt és az amerikaiak érezhető többsége úgy gondolta, hogy az USA hibázott, amikor csapatokat küldött ki; hogy ki kellett volna maradni a háborúból.

Nyilvánvaló volt, hogy megbukott a demokratizáció általános célja és a Közel-Kelet újraalkotása, méghozzá katonai erő által. Világossá vált, hogy a közel-keleti régió nem hogy nem lett demokratikusabb, hanem sokkal kevésbé lett stabil, minthogy az invázió előtt volt, és az egyedüli győztes Irán lett, mivel Irak komoly meggyengülése után azon az úton volt, hogy térségi szuperhatalommá váljon. Ma már egyre nehezebbnek látszik kivonni a nyugati fegyveres erőket Irakból, nem utolsósorban hitelességi okok miatt. De minél tovább marad az USA Irakban, annál nagyobb lesz az az ár, amit otthon fizet a külföldi fegyveres intervencióért, akár éppen Amerika globális szerepének csökkenésével. Az amerikai megbecsültség és hírnév elvesztése - amit az invázió hamis megokolása kiváltott - károsította Amerika pozícióját, valamint szövetségeseiét ebben a kalandban és az elvesztett reputáció nem egykönnyen helyreállítható.

 

 

Téveszmék

Egy ilyen kudarc szükségessé teszi, hogy megkíséreljük megmagyarázni. Éppen ez egyik tézisem, hogy az amerikai elitnek a fejébe szállt úgynevezett győzelme a kommunizmus fölött 1989-ben. És egy következményes torzképet produkált a világról és abban az ő helyzetéről. A téveseszme kulcsa az, hogy Amerika és nyugat a Hatalom birtokosa. Az 1990-es vitákban Washington és a Wall Street úgy tündökölt hatalmi pillanat mámorában, mint az amerikai hegemónia megtestesítője, mivel Amerika látszott az egyetlen szuperhatalomnak és az amerikai gazdasági modell felsőbbrendűnek.

Közben a valóságban, Amerika hosszútávon összehasonlítva a világ más részeivel, lejtőre került, s ez a lejtő valóságos. Amerika részvétele a globális GDP-ben megfeleződött 1945 és 2000 között. De ezt a zuhanást elfedte Amerika nyugatot vezető szerepe végig a hidegháború idején, aztán a kommunizmus összeomlása és végül egy sor katonai siker, egyrészt az első öbölháborúban, majd aztán a Szerbia fölötti légi háborúban. A századforduló táján a gazdasági kommentátorok ismételten leírták a korai 21. századot, mint az új gazdaság, az USA gazdaságának a századát és az USA modelljét, ami egyedülállóan rugalmas, különösen, ha összehasonlítjuk Európa megmerevedett gazdaságaival, amelyeknek szükségük lenne egy reformprogramra.

Az ilyen tapsviharok elrejtették a másik valóságot, ami akkor derült ki, amikor a hitelválság elérte a Wall Street-et. Szemben győzelemittas megítéléseivel az amerikai kapitalizmus maga került bajba. „Az amerikai szabadvállalkozás-rendszer”, ami történetileg annyira dinamikus, inventív és termékeny volt, egész egyszerűen nem volt már régi önmaga. Lassan elfajult. Az amerikai gazdasági rendszer legnagyobb vívmánya a 20. században, összevetve az összes többivel, az volt, hogy viszonylag széles körben elterjesztette a jólétet, elegendő mértékben ahhoz, hogy egy széles, stabil és vibráló középosztályt teremtsen, mely a gerince és életfája Amerikának. Ám ez a középosztály már széttöredezett és az értékek, amelyekre építkezett, mint az egyéni érdem és vállalkozás, amelyeket a protestáns etika hajtott, átadta a helyét egy nem-produktív örökölt kultúrának, ami létrehozott a republikánus Amerikában egy kőgazdag arisztokráciát, amely megszabadult mindenféle társadalmi felelősségtől. Az üzleti osztály magára hagyta az államot, és mivel az állam fontos a számára, egyre jobban törekedett a politikán keresztül felvásárolni azt.

A két évtized 1989 óta végigkövette a győzelemittas nemzedéket, amelyik úgy gondolta, hogy semminek sem kell történnie. Amerika volt az egyetlen szuperhatalom, a hiperhatalom, a hegemón. Condoleeza Rice szemében ez volt az „unipoláris momentum”. Demokrata elődje, Madeleine Albright azt mondta, hogy Amerika a „nélkülözhetetlen nemzet”. És a valóság nagyon eltért ettől. Nem egy egypólusú világrendszer alakult az USA-val az élen és a nyugattal, hanem kiemelkedett egy multipoláris világ, amelyben igazi kihívást jelent Kína emelkedése. Úgy, ahogy az a szakkifejezés, hogy CHINUSA leírja a kölcsönös függő viszonyt, amely Kína és az USA között van.

És ahogy a hatalom szétdiffundált a földön, ahelyett, hogy központosodott volna, a valóság az volt, hogy a Bush adminisztráció falnak ütközött Irakban és az USA globális hatalmi törekvéseivel szemben nőtt az ellenállás a világban. Akik azt remélték, hogy az amerikai csapatokat felszabadítókként fogadják, azoknak meg kellett tanulniuk, hogy a demokráciát exportálni - akár ládányi fegyverrel is - nem nagyon népszerű és a nép külföldön nem szereti, ha megszállják és elfoglalják, még akkor sem, ha közben egy diktátort elmozdítanak. Meg kellett tanulni, hogy a hazai ellenállás a külső elözönléssel és megszállással szemben, pláne, ha az elhúzódik, otthoni politikai következményeket von maga után.

 

 

A Nyugat megmentése

A kérdés nem akörül forog, hogy vajon Washington tudja-e irányítani a változásokat a világban, hanem hogy hogyan emelkedik fel Ázsia, hogyan változik a kiszélesülő Európa és mennyire instabil az Iszlám. Ez a megközelítés, mely szerint Amerikának kell irányítania a globális változásokat, egyszerre irreális és gyámkodó volt Washington részéről. A kérdés kicsit más már: vajon az USA könnyen tud-e alkalmazkodni meggyengült globális szerepéhez? És vajon törekvéseit tekintve tud-e realistábbá válni? És ami a tágabb értelemben vett Nyugatra vonatkozik, a sürgető kérdés az, hogy vajon akarja-e, hogy két Nyugat legyen, inkább, mint egy? És végül mi a szerepe Európának, amelyik a peremvidéken üldögél már hosszú ideje?

A nyugati elitek hidegháború utáni időszakában a sérült Nyugatnak lehetősége volt, hogy kifejlesszen egy valóságra épülő stratégiát. De most irányváltásra van szükség. Nem az a kérdés, hogy újraalkotjuk-e a világot, hanem hogy dobjuk el az arrogancia súlya alatt görnyedő diszfunkcionális és degenerált Wall Street-kapitalizmus  szemüvegét.

Szerencsére létezett egy másféle Nyugat is végig ezekben a győzelemittas években. A mai Wall Street mohósága és a deregulációs paradicsom történetileg nem az egyetlen amerikai út. És mondjanak bármit az anglo-amerikai közgazdászok, tisztességesnek látszik amelett érvelni, hogy az európai kapitalizmus, amely a kapitalizmusnak szociáldemokrata változata (volt!-mondom én) sokkal inkább fenntartható, mint annak unokanővére a Wall Street-i „mad money”. Az előbbi bizonyára nem teszi lehetővé az adott társadalmaknak, hogy veszélyes adósságszintekre jussanak és egy sokkal jobban kiegyensúlyozott kapcsolatot teremt az állam és piac között és egy jóval kevésbé megosztott tehát fenntarthatóbb társadalmat. És mivel az európai üzleti osztály rendelkezik hatalommal, bár nem virágzó, sokkal kevésbé érdeke, hogy szembeszálljon az általános egészségbiztosítással és jóléti intézkedésekkel és sokkal kevésbé fejt ki nyomást a költségcsökkentés érdekében és annak érdekében, hogy kivigyék a munkalehetőségeket külföldre.

És geopolitikailag a neo-konzervatív ideológusok benne voltak az utóbbi 20 év alakításában, az amerikai és európai vezetők túljutva a győzelmi mámor időszakán a Nyugat sokkal valóságosabb hagyományával rendelkeznek.

Korunkban az amerikaiak a világháború győztes oldalán találták magukat és 1945-ben a világ a lábaiknál hevert. Akkor az amerikai vezetés képes volt arra, hogy győzzön triumphalizmus és hetvenkedés nélkül és anélkül, hogy kialakulna benne a tébolyult vízió a világuralomról. Amikor Marshall, Trumann és Acheson egy új világ megalkotásánál találták magukat, akkor ők egyértelműen erélyesen cselekedtek és ugyanakkor igazságosan, a korlátok iránti érzékkel. A hidegháború során létrehoztak egy védelmi szövetséget, majd elismerték a szovjet kommunizmus befolyási övezetét és szilárdan ellenálltak a kommunizmus felszámolásának és a világ újraalkotása tébolyának. A mai világban ez a realizmus súlyosan szükséges lenne.

 

                                                                              (A szöveget fordította és gondozta:

                                                                                      dr. Kelemen András)

 
< Előző